Tandori Dezső: Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,
egész későn láttuk meg végre őket;
két árnyékot dobtak maguk mögé,
mintha két pallón mentek volna végig.
Kiváltak és eltávolodva álltak
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,
de nekünk így is hunyorogni kellett,
oly végleges lett lényük, vakító,
gyűrűztete körül a levegőt,
szinte mint rezgő antennák, de nem
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk
tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt,
a már elvállalt, szemközt támadót
hárítsák el maguktól, nem, de hogy
bennünket távoltartsanak, és inkább
parázs-kockákra hulltak volna szét
a fényben, semhogy megforduljanak.
 
Így láttuk lényük földnél feketébb,
de a földnél formálhatóbb, esendőbb,
a kérdezetlen izmoknak keserves
terhét határozott formákba fogva;
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két
távol fa törzse lándzsaként leütve,
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,
mert nem volt már távolság, méretek.
 
Mert nem volt távolság, csak őközötük.
 
S jöt egy hullámnyi szél,
közvetlen a füvek színe felett,
mégegyszer összemosva őket, s bennük
a csendben alvó hangok úgy riadtak
fel, mint égő mezőn az állatok,
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.
 
Ahogyan ott az alkonyatban álltak,
két árnyékpalló végén szemben az
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen
hullámnyi széltől máris távoli
külön partokra vetve, ott a végső
órán, azt hittük, végre látjuk őket –
mert nem láthattuk gödreit szemüknek,
melyeken át már ők régóta, mint a
homokórák, peregtek befelé.

Stavano fermi di fronte alla luce e solo allora,
piuttosto tardi, ci siamo accorti di loro;
dietro di loro proiettavano due ombre,
come se camminassero lungo due assi.
Risaltavano e stavano distaccati di fronte
a tutta questa luce. Questo era il crepuscolo,
ma noi anche così dovevamo strizzare gli occhi,
il loro essere è diventato così definitivo,
accecante, inanellava l’aria quasi come
antenne vibranti, ma su di loro non vi era
più niente di ragionevole, piuttosto solo ruggine,
come su due lame conficcate nella terra.
E non era nemmeno metallo, ma tessuto,
o lo scudo nero della terra, che voltavano
verso di noi, di schiena – non per sé, non
per tenere a distanza il pericolo, il già
accettato, l’attaccante frontale, no, ma per
tenerci a distanza noi, e avrebbero preferito
esser ridotti in cubetti di brace nella luce,
piuttosto che girarsi.
 
Così vedemmo il loro essere, più nero della
terra, ma più malleabile e più fallibile della
terra, il peso penoso dei muscoli non
interpellati serrate in forme definite;
e sebbene non potessero toccare niente,
ma il tronco dei due alberi lontani come
lance conficcate, sembrava potessero
prenderli in mano, così pareva, perché
la distanza e le dimensioni non c’erano più.
 
Perché non v’era distanza, solo tra di loro.
 
E venne il vento, giusto un’ondata,
appena poco sopra il filo dell’erba,
fondendoli un'altra volta, e dentro di loro,
in silenzio dormienti voci si son svegliati
di soprassalto, come gli animali in un campo
che brucia, e barcollavano come  l’erba al vento.
 
Come stavano là, fermi nel crepuscolo,
alla fine dei due assi d’ombra, di fronte
all’unica luce della giornata, già gettati
dall’unica ondata di vento sulle sponde
distanti e separati, e là, all’ultima ora,
credevamo di poterli vederli finalmente – perché
non potendo vedere l’orbita dei loro occhi,
attraverso cui loro ormai da tanto tempo,
come orologi di sabbia scorrevano all’indentro.