Thurzó Lajos: An der Theiss (A Tiszánál Német nyelven)

Szülővárosom öreg lábainál
már régen öleltem a Tiszát.
Vizén a szőke fényeket
régen itta már szemem,
s intett a bánáti hát
rajzos, kedves képeket nekem :
falutornyot, karcsút,
hol ég alá szalad a nyári út,
borzos fákat, kiserdőt,
lapuló tanyákat.

Most itt vagyok kicsit megint,
s hallgatok a Tiszánál.
A megölt híd csonka lábán
köd ül, nyalja az egykor erős út roncsait.
Túl a vízen varjak sötét pontjait
himbálja a csenevész erdő,
kopasz fáinak meztelen hegyén
a téli szél.
Az öreg folyó fagyos hátát hó fedi.
Vékony jegén apró lábnyomok futnak, merészek,
s fejem felett a fán, a szürke légben
hideget lehel, borzong a télben
elhagyott, árva fészek...

Távol, a révnél
nem engedték bebőrödzni
hosszú csíkban
vizét a vén folyónak.
Nincs erő a régi hídban,
s most öblös komp szállít
új vesszőt régi fonónak,
s embert, kosarat, hordót, kocsit.
A vén erdő-darab csak azért is nagyokat ásít,
ha valaki kötelet rángató pipáknak sápit:
„Siessünk kicsit...”

Hej, régi út ez a két part között, ma
Bácska és Bánát határán
vizet járó, nyöszörgő, öreg fa.
Jól ismerem: ősszel szőlő nevet rajta és forr,
hűvös dinnye reped a nyárban,
télen aranyló bor
csobog és feszül hordók öblös hasában...

Fehér fák alatt de jó így állni,
hallgatni és merengni
melletted, drága Tiszám.
Lélekkel magasba szállni,
bámulni a lomha, téli tájba,
mely kereted, és kezd derengni már ...

Te mondod, öreg folyó,
ki láttál már erre sok vihart,
érzem én is veled:
szebb most a régi part
Csillognak a fagyos kövek,
él a gát.
A múlt rozsdája marja már itt az igát.
Tudjuk mi ketten rég,
valljuk is hittel:
Ha alvó földek gyomos ugarán még
vak vágyak tüze ég is,
s az öntudat szemeket nehezen tágít,
szunnyadó Tisza-tájon mégis
új idők, szebb holnapok fénye világít..

Zu den alten Füßen meiner Heimatstadt
lang habe ich den Theiss nicht mehr umarmt.
Am Wasser die blonden Lichter
schon lang trunken meine Augen
drüben war Banat umrahmt,
wo malerische Bilder auftauchten:
der Dorf Turm, die schlanke,
wo der Weg in dem Himmel verläuft',
buschige Bäume, kleiner Wald,
drückende Bauernhöfe. 

Jetzt bin ich wieder kurz daheim,
‘d sehr schweigsam bin bei der Theiss.
Auf dem stumpfen Bein der Brücke
Nebel sitzt und leckt die Trümmer auf dem einst starken Weg.
Die dunklen Krähen Flecken über dem Wasser
wird vom kümmerlicher Wald geschwungen,
auf dem kahlen Gipfel seiner nackten Bäume,
der Winterwind.
Der zugefrorene Fluss ist mit Schnee bedeckt.
Winzige Fussspuren laufen auf dem dünnen Eis, kühn,
‘d über meinem Kopf auf dem Baum in grauem Luft
atmet kalt und zittert fest im Winter.

Weit weg von der Fähre,
sie liessen ihn nicht einengen
in langen Flur,
das Wasser des alten Flusses.
Keine Kräfte an der Brückenstruktur,
jetzt ist die Fähre da,
neuer Ziele für die Fuhre,
Mensch, Körbe, Fässer, Bauernwagen.
Nur darum gähnt so gross und viel das uralte Waldstück, ja
wenn jemand dem Seil ziehenden Pfeifen so laut anschreit:
„Hurra beeilen …“ 

Alt ist der Weg jetzt zwischen beiden Ufern,
an der Grenze von Bácska ‘d Bánát
alter Baum steht im Wasser und stöhnt,
ich kenne es: Im Herbst lachen Trauben darauf ‘d wallen,
kühle Melonen, rissen im Sommer
im Winter goldener
Wein, gurgelt und presst im dicken Bauch von Fässern. 

Unter den Bäumen zu stehen, ist gut
zum Zuhören ‘d Nachdenken,
neben dir, mein lieber Theiss.
Mit der Seele ganz hochfliegen,
auf die träge Winterlandschaft zu starren,
in diesen Rahmen, und jetzt dämmert es …

Du sagst es, alter Fluss,
die vielen Stürme sah früher,
ich fühle auch mit dir:
Schöner ist das alte Ufer.
Die gefrorenen Steine glänzen,
der Damm lebt.
Der Rost der Vergangenheit bereits am Joch sägt.
Wir wissen es beide,
‘d sagen mit Glauben:
Wenn die schlafenden Äcker an Unkräutern leide’
das Feuer blinder Begierden brennt
und das Selbstbewusstsein öfters schwieriger denkt,
und in der schlummernden Theiss-Region rennt,
das Licht neuer Zeiten an besserer Morgen kennt.