Varsányi Gyula: Bukott leány a templomban

Templomba léptem. Néma áhítat

Fogott el  a nagy, íves csarnokokban.

Nem nyílt meg ajkam; lépve hallgatag

Érzem szivemben az Úr szava dobban.

Dagadt szivem eget esengő vágyban,

Amint az oltár elé mentem én.

De ott megálltam, egy leányt találtam,

Bukott leányt az oltár lépcsején.

Ismertem én az árva gyermeket,

Kit bűn útjára vitt a durva élet.

Oh,  hajdan a szülői szeretet

Környezte őt; de elsülyedt a féltett!

Nagy szerelem ragadta őt magával,

Ki tudja, hogy mit szenvedett szegény,

Mig ide eljutott a néma árral —

Bukott leány az oltár lépcsején.

Meglepte álom itt a könnyezőt,

De az imát még súgja lázas ajka.

Itt megpihen az örök Úr előtt,

Ki a bukottat vissza sohse hajtja;

Ki menhelyet nyújt neki résztvevően,

Balzsammal enyhít égető sebén,

Gyönyört talál a síró meg/érőben —

Bukott leány az oltár lépcsején.

Reá tekint szelíden itt a menny;

Bűnbánó gyermek, Isten megbocsátott,

S ha nem irgalmaz senki ide lenn,

Az örök ég nem ismeri az átkot!

Itt szendereghetsz, menhelyed a templom,

Ide nem jő a  gúny, e  szörnyű rém

S nem érzed itten, hogy megtört szived rom,

Bukott leány az oltár lépcsején!