Leopardi, Giacomo: Ünnepeste (La sera del dì di festa Magyar nyelven)

Dolce e chiara è la notte e senza vento,

E queta sovra i tetti e in mezzo agli orti

Posa la luna, e di lontan rivela

Serena ogni montagna. O donna mia,

Già tace ogni sentiero, e pei balconi

Rara traluce la notturna lampa:

Tu dormi, che t'accolse agevol sonno

Nelle tue chete stanze; e non ti morde

Cura nessuna; e già non sai nè pensi

Quanta piaga m'apristi in mezzo al petto.

Tu dormi: io questo ciel, che sì benigno

Appare in vista, a salutar m'affaccio,

E l'antica natura onnipossente,

Che mi fece all'affanno. A te la speme

Nego, mi disse, anche la speme; e d'altro

Non brillin gli occhi tuoi se non di pianto.

Questo dì fu solenne: or da' trastulli

Prendi riposo; e forse ti rimembra

In sogno a quanti oggi piacesti, e quanti

Piacquero a te: non io, non già, ch'io speri,

Al pensier ti ricorro. Intanto io chieggo

Quanto a viver mi resti, e qui per terra

Mi getto, e grido, e fremo. Oh giorni orrendi

In così verde etate! Ahi, per la via

Odo non lunge il solitario canto

Dell'artigian, che riede a tarda notte,

Dopo i sollazzi, al suo povero ostello;

E fieramente mi si stringe il core,

A pensar come tutto al mondo passa,

E quasi orma non lascia. Ecco è fuggito

Il dì festivo, ed al festivo il giorno

Volgar succede, e se ne porta il tempo

Ogni umano accidente. Or dov'è il suono

Di que' popoli antichi? or dov'è il grido

De' nostri avi famosi, e il grande impero

Di quella Roma, e l'armi, e il fragorio

Che n'andò per la terra e l'oceano?

Tutto è pace e silenzio, e tutto posa

Il mondo, e più di lor non si ragiona.

Nella mia prima età, quando s'aspetta

Bramosamente il dì festivo, or poscia

Ch'egli era spento, io doloroso, in veglia,

Premea le piume; ed alla tarda notte

Un canto che s'udia per li sentieri

Lontanando morire a poco a poco,

Già similmente mi stringeva il core.

Enyhe, világos éj. Szellő se rezdül,

a háztetők s kertek fölött nyugodtan

mereng a hold, s tisztán kirajzolódnak

a távoli hegyormok. Drága hölgyem,

elnémult minden út, s gyéren dereng csak

egy-egy erkélyről a mécs éji fénye,

te szunnyadsz most szobád csöndjén a boldog

álom karjai közt, és semmiféle

csönd nem tépáz, s nem tudod, rá se gondolsz,

szivem mélyén milyen sebet ütöttél.

Te szunnyadsz, s én a látszatra kegyelmes

eget s az ősi természet hatalmát,

mely csak gyötör, köszöntöm ablakomból.

S a természet szól hozzám: „A reményt is

megtagadom tőled, az egy reményt is:

szemed könnytől csillog majd, soha mástól."

Elmúlt az ünnep. Játékban kifáradt

tested pihen, s minden férfit, ki tetszett,

s kinek tetszettél, sorra öleled tán

álmodban: csak én nem jutok eszedbe,

csak én, s nem is remélem. Élni mennyi

időm maradt: homlokom földbe verve,

ezt kérdem reszketve-jajongva. Szörnyű

napok még lombos koromban! Az úton,

jaj, nem is messze, árva nóta csendül:

viskójába tér meg az öreg éjben

egy kézműves, – véget ért a mulatság.

Összeszorul szívem a gondolatra:

nyomot se hagyva, minden a világon

elmúlik egyszer. Tovaszállt az ünnep

napja és már sarkában jár a szürke

hétköznap is: az ember bármi tettét

elsöpri az idő. Ki hallja régi

népek szózatát? Híres őseinknek

csatajelét ki hallja, s a hatalmas

római sereg fegyvercsörgetését,

mely tengeren s szárazföldön dübörgött?

Csend vesz körül, mindenki pihenőre

dőlt s nem veszi nevük ajkára senki.

Gyermekkoromban sóvárogva vártam

az ünnep napját, és estéje múltán

álmatlanság gyötört, csak hánykolódtam

párnámon, s amikor az öreg éjben

az ösvényről fülembe nóta csendült

s a messziségben lassan-lassan elhalt,

épp ilyen fájdalom markolta szívem.