Montale, Eugenio: Január elseje (Primo gennaio Magyar nyelven)

So che si può vivere
non esistendo,
emersi da una quinta, da un fondale,
da un fuori che non c'è se mai nessuno
l'ha veduto.
So che si può esistere
non vivendo,
con radici strappate da ogni vento
se anche non muove foglia e non un soffio increspa
l'acqua su cui s'affaccia il tuo salone.
So che non c'è magia
di filtro o d'infusione
che possano spiegare come di te s'azzuffino
dita e capelli, come il tuo riso esploda
nel suo ringraziamento
al minuscolo dio a cui ti affidi,
d'ora in ora diverso, e ne diffidi.
So che mai ti sei posta
il come – il dove – il perché,
pigramente rassegnata al non importa,
al non so quando o quanto, assorta in un oscuro
germinale di larve e arborescenze.
So che quello che afferri,
oggetto o mano, penna o portacenere,
brucia e non se n'accorge,
né te n'avvedi tu animale innocente
inconsapevole
di essere un perno e uno sfacelo, un'ombra
e una sostanza, un raggio che si oscura.

So che si può vivere
nel fuochetto di paglia dell'emulazione
senza che dalla tua fronte dispaia il segno timbrato
da Chi volle tu fossi…e se ne pentì.
Ora,
uscita sul terrazzo, annaffi i fiori, scuoti
lo scheletro dell'albero di Natale,
ti accompagna in sordina il mangianastri,
torni indietro, allo specchio ti dispiaci,
ti getti a terra, con lo straccio scrosti
dal pavimento le orme degli intrusi.
Erano tanti e il più impresentabile
di tutti perché gli altri almeno parlano,
io, a bocca chiusa.

Tudom, hogy nem létezvén is
lehet élni,
felbukkanni egy háttér mögül, a mélységből,
kívülről, ami nem létezik, ha
azt még soha senki se látta.
Tudom, hogy lehet létezni
élet nélkül,
minden szél által tépett gyökerekkel,
még ha egy falevél sem moccan és egyetlen fuvallat sem borzolja a vizet, melyre a nappali szobádból kilátás nyílik.
Tudom, hogy nem létezik
sem varázs sem infúzió,
mely meg tudná magyarázni, hogy
hajad és ujjaid hogyan tűznek össze érted,
hogyan tör fel nevetésed
a kis isten iránt érzett hálában, magadat rábízván,
óráról órára más és más, és nem bízol benne.
Tudom, hogy sohasem gondolkodtál el azon,
hogy – hogyan – hol – és miért,
fásultan beletörődve a nem számit - ba
a nem tudom mikor vagy mennyibe, belemélyedve
a sötét lárva sarjadásba és osztódásába.
Tudom, hogy amit megragadsz,
tárgy vagy kéz, írótoll vagy hamutartó, ég,
és nem veszi észre,
mint ahogy, ártatlan állat, te sem,
nem lévén tudatában,
hogy egy forgáspont és egy törés vagy, egy árnyék
és egy anyag, egy sötétedő sugár.
Tudom, hogy lehet élni
az emuláció gyenge szalmatüzében anélkül,
hogy eltörölné homlokodról a megbélyegzés jelét az
ki Akarta hogy legyél…és megbánta.
Most,
a teraszra kilépve a virágokat locsolod,
megrázod a karácsonyfa vázát, 
a kazettás magnó hangja halkan elkísér,
visszatérsz, a tükörbe nézve sajnálkozol,
a földre veted magad, a padlóról ronggyal
ledörzsölöd a betolakodók lábnyomait,
Voltak sokan, és a legkevésbé szalonképesek között én,
mert a többiek legalább beszéltek,
én meg csak csukott szájjal hallgattam.