Quasimodo, Salvatore: Madrigál-féle (Quasi un madrigale Magyar nyelven)

Il girasole piega a occidente

e già precipita il giorno nel suo

occhio in rovina e l'aria dell'estate

s'addensa e già curva le foglie e il fumo

dei cantieri. S'allontana con scorrere

secco di nubi e stridere di fulmini

quest'ultimo gioco del cielo. Ancora,

e da anni, cara, ci ferma il mutarsi

degli alberi stretti dentro la cerchia

dei Navigli. Ma è sempre il nostro giorno

e sempre quel sole che se ne va

con il filo del suo raggio affettuoso.

Non ho più ricordi, non voglio ricordare;

la memoria risale dalla morte,

la vita è senza fine. Ogni giorno

è nostro. Uno si fermerà per sempre,

e tu con me, quando ci sembri tardi.

Qui sull'argine del canale, i piedi

in altalena, come di fanciulli,

guardiamo l'acqua, i primi rami dentro

il suo colore verde che s'oscura.

E l'uomo che in silenzio s'avvicina

non nasconde un coltello fra le mani,

ma un fiore di geranio.

Nyugatra hajlik most a napraforgó,

tányérjából már a nap pusztulását

olvashatod, a nyári levegő mind

sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók

füstjét. Utolsó játéka az égnek:

a felhők szárazon tovarobognak

s megzendül a villám. Mint évek óta,

kedves, a Navigli szűk gyűrűjében

a fák évszakváltása még megállít.

Mégis e nap a mi napunk maradt és

mindig ugyanaz a nap fenn az égen, –

nyájas sugara szálán futja útját.

Nincs több emlékem, csak teher az emlék, –

az emlékezés rokon a halállal,

és végtelen az élet. Mindegyik nap

a miénk. Egyikünk megáll örökre,

és te is velem, ha későre jár már.

Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk

a hintára, úgy nézzük a csatorna

partján a vizet: ágakat először

zöldes tükrében, mely lassan sötétül.

A perc csöndjében közeledő ember

öklében már nem késpengét szorongat,

hanem geránium virágát.