Sinisgalli, Leonardo: Lucania (Lucania Magyar nyelven)

Al pellegrino che s’affaccia ai suoi valichi,
a chi scende per la stretta degli Alburni
o fa il cammino delle pecore lungo le coste della Serra,
al nibbio che rompe il filo dell’orizzonte
con un rettile negli artigli, all’emigrante, al soldato,
a chi torna dai santuari o dall’esilio, a chi dorme
negli ovili, al pastore, al mezzadro, al mercante
la Lucania apre le sue lande,
le sue valli dove i fiumi scorrono lenti
come fiumi di polvere.
Lo spirito del silenzio sta nei luoghi
della mia dolorosa provincia. Da Elea a Metaponto,
sofistico e d’oro, problematico e sottile,
divora l’olio nelle chiese, mette il cappuccio
nelle case, fa il monaco nelle grotte, cresce
con l’erba alle soglie dei vecchi paesi franati. 

Il sole sbieco sui lauri, il sole buono
con le grandi corna, l’odoroso palato,
il sole avido di bambini, eccolo per le piazze!
Ha il passo pigro del bue, e sull’erba,
sulle selci lascia le grandi chiazze
zeppe di larve. 

Terra di mamme grasse, di padri scuri
e lustri come scheletri, piena di galli
e di cani, di boschi e di calcare, terra
magra dove il grano cresce a stento
(carosella, granoturco, granofino)
e il vino non è squillante(menta
dell’Agri, basilico del Basento!)
e l’uliva ha il gusto dell’oblio,
il sapore del pianto. 

In un’aria vulcanica, fortemente accensibile,
gli alberi respirano con un palpito inconsueto;
le querce ingrossano i ceppi con la sostanza del cielo.
Cumuli di macerie restano intatte per secoli:
nessuno rivolta una pietra per non inorridire.
Sotto ogni pietra, dico, ha l’inferno il suo ombelico.
Solo un ragazzo può sporgersi agli orli
dell’abisso per cogliere il nettare
tra i cespi brulicanti di zanzare
e di tarantole. 

Io tornerò vivo sotto le tue piogge rosse.
tornerò senza colpe a battere il tamburo,
a legare il mulo alla porta,
a raccogliere lumache negli orti.
Udrò fumare le stoppie, le sterpaie,
le fosse, udrò il merlo cantare
sotto i letti, udrò la gatta
cantare sui sepolcri?

A zarándoknak, aki átkel hágóin,
annak, aki az Alburni szűk átjáróin ereszkedik le,
vagy követi a birkák útját a Serra partjai mentén,
a kányának, mely hüllővel karmaiban megtöri
a látóhatár vonalát, a vándorlónak, a katonának,
annak, aki a kegyhelyekről vagy száműzetésből
tér vissza, aki a hodályban alszik,
a pásztornak, a felesbérlőnek, a kereskedőnek,
Lucania kitárja tágas síkjait, völgyeit,
hol folyói lassan folynak, mint a por folyói.
A csend szelleme tartományom fájdalmas
helyeiben rejlik. Eleától Metapontóig,
kifinomult és aranyszínű, problematikus és igényes,
olajt habzsol a templomaiban, csuklyát
rak a házakba, szerzetest játszik a barlangokban,
együtt nő a fűvel a régi összeomlott falvak küszöbén.
 
A kajla nap a babérokon, a jó nap, nagy szarvakkal,
kellemes illatot árasztó száj,
a gyermekek után sóvárgó nap, itt van a tereken!
Lusta ökör léptekkel jár, és a füvön,
kovaköveken, lárvákkal teli,
nagy foltokat hagy.
 
Kövér anyák földje, sötétbőrű és csontvázként csillogó
apáké, tyúkokkal, kutyákkal, erdőkkel
és mészkővel teli sovány föld,
ahol a búza is alig – alig nő,
(ősi gabona, kukorica, finom szemcsés)
És a bor nem ad csengő hangot, (az Agri mentás,
Basentói bazsalikomos)
az olajbogyónak feledés íze
és sírás aromája van.
 
Egy erősen gyúlékony vulkanikus területen
a fák szokatlan lüktetéssel lélegeznek;
a tölgyek az ég tartalmával duzzasztják törzseiket.
A törmelékek halmai évszázadokig érintetlenek maradnak:
hogy el ne borzadjon, senki sem fordít fel egy követ se.
Minden kő alatt, állítom, a pokol köldöke van.
Csak egy ifjú hajolhat ki a mélység szélén,
hogy nektárt gyűjtsön a szúnyogoktól
és a tarantuláktól nyüzsgő
bokrok között.
 
Én élve térek vissza vörös esőd alatt,
bűntelenül térek vissza dobot verni,
hogy az ajtóhoz kössem az öszvért,
hogy csigát szedjek a kertekben.
Hallani fogom az avar füstölését, a parlagokét,
az árkokat, hallani fogom a feketerigó énekét
az ágyak alatt, hallani fogom a macskát
énekelni a sírok felett?