Janus Pannonius: Galeotto Marzióhoz (A többi pajtás orrol majd…) (Ad Galeottum Narniensem - Si, Galeotte, meo te collaudavero versu ... Magyar nyelven)

Si, Galeotte, meo te collaudavero versu,

Det veniam nobis cetera turba, precor,

Quippe licet multos habeam praedives amicos,

Vincitur a meritis, cetera turba, tuis.

Et, si versiculos facio non prorsus inertes,

Doctrinae fateor munus id esse tuae.

Per te conscendi celsas Heliconis in arces,

Gorgonei fontem pes ubi rupit equi.

Per te Parnasi peragravi rosida Tempe,

Tu monitor, tu dux, tuque magister eras.

Accipe nunc carmen, quod nobis ante dedisti.

Collati fructum muneris, auctor, habe,

Par est ut carpat de palmite vinitor uvas.

Cultori messem reddere debet ager.

Et iam ut propositas exordiar edere laudes;

In primis patriae nobilitate nites.

Nemo adeo est amens, quin Umbros praeferet agros

Omnibus Italiae fertilitate locis.

Nec quoque gauderet se hac gente Propertius ortum,

Ni studio belli, ni foret apta, togae.

Urbs ibi consurgit praerupti in vertice saxi,

Nobiliumque ducum, pontificumque parens.

Cui victrix fortes transcripsit Roma colonos,

Nar fluvius nomen, mons Nituusque dedit.

Haec tibi sat clarae, genus haud ignobile, stirpis

Praebuit, et quantas, exigit usus, opes.

Quae cum corda fero producat idonea Marti,

Bella quibus semper sanguinolenta placent;

Tu potius Phoebi voluisti evadere miles,

Haud veritus citharam praeposuisse tubae.

Nam simul ac teneri permisit flosculus aevi,

Coepisti Musis invigilare sacris.

Donasti viridem castris tamen inde iuventam,

Et satis hac etiam parte peritus eras.

Rursus te saevis studium revocavit ab armis,

Et tibi Thespiadum signa ferenda dedit.

Nec te militiae miror tentasse laborem,

Herculeo dignum robore corpus habes.

Praecipue sortem scis exercere palaestram,

Et superas cunctos strenuitate viros.

Sed non est tantum robusto in corpore laudis,

Ingenio quantus semper habetur honos.

Hoc te Bellonae suasit praeferre Minervam,

Doctaque posthabito Numina Marte sequi.

Multa pererrasti Latiae vagus oppida terrae,

Pectora dans doctis erudienda viris.

Demum Ferrariam felici es forte profectus,

Et Phaëthontei, flumina clara, Padi.

Hic erat eloquio praestans undante Guarinus,

Pieridum Latio summus in orbe parens.

Hunc tu per geminos audis cum sedulus annos,

Luce cibi parcus, nocte soporis eras.

Ipse ego tunc Italas primum devectus ad urbes,

In castris coepi tiro merere suis.

Magnus amicitiae iunxit nos protinus usus,

Ex illo noster tempore crevit amor.

Idem nos tenuit thalamus, tum mensa duobus

Communem semper praebuit una cibum.

Saepius ad mediam noctem vigilavimus ambo,

Cum cuperent somnos lumina fessa dari.

Saepius ante diem ternis surreximus horis,

Cum foret in tepido dulce cubare toro.

Fidere cui possem, nullum te praeter habebam,

Nullum, qui curam velle habere mei.

Tu pariter fratrisque vicem, patruique gerebas,

Inque loco matris inque parentis eras.

Quantum sis de me meritus, si dicere vellem,

Ora prius nobis mille petenda forent.

Nec me alius docuit, (soleo quod saepe fateri),

Apta in legitimos cogere verba pedes.

Nunc quoniam vates inter numerare vetustos,

Imbutus monitis glorior esse tuis.

Et merito; Nam te fingendi carminis artem,

Callidius, quovis iudice, nemo tenet.

Singula tu proprias servare vocabula vires

Cogis, et in sedes dirigis apta suas.

Nec nisi delectos curas annectere sensus,

Et quos antiqui non posuere patres.

Cum multa historici, cum scribant multa poetae,

Illa tamen memori pectore cuncta tenes.

Nosti stagna, lacus, nosti aequora, flumina, montes,

Quo populi iaceant, ille vel ille, loco.

Nil, cuius nequeas rationem reddere, profers,

Hoc et Maeonides fecit, et ipse Maro.

Utile scis dulci, brevitati iungere lucem,

Seu sequeris summum, seu mediocre genus.

Et velut ursa suos narratur lingere partus

Consimili versus sedulitate polis.

Ergo fluunt, apteque sonant, quotiesque leguntur,

Nescio quid tecti nectaris intus habent.

Haec satis ad numeros.

Nunc carmine prorsus omisso,

Enitar mores commemorare tuos.

Hi nisi dicantur, simul ac moriere, latebunt.

Illud in arbitrio posteritatis erit.

Non ego divitias parvi te pendere miror, 

Quas tantum demens vulgus habere cupit.

Sed longe est ipsas maius te spernere laudes,

Quae sanctos etiam, philosophosque movent,

Nulla libido potest te frangere, nullus honoris

Ambitus; argenti nulla domare sitis.

Comis es ut Caesar, vincis pietate Metellum,

Attiliumque fide, religione Numam.

Res hominum, praesens, animo sic arduus alto

Despicis, ut coelo iam videare frui.

Nec tibi terrori est horrendae mortis imago,

Maximus in terris, sit licet ille timor.

Qui cum virtutum tanto sis agmine septus,

Audeo te cuivis aequiparare Deo.

Quin etiam spes est, aevo te posse futuro,

Has animi dotes accumulare tui.

Nunc tibi bis denis, successit septimus, annis.

Cum sis doctus, adhuc doctior esse potes.

Quod facere ut valeas, longaevam ducere vitam,

Dent tibi torquentes, ferrea fila,

Deae.Hoc, Galeotte, tuo breve dedico carmen honori,

Ingratae mentis ne reus esse ferar.

At vos, lectores, ne fictis credite verbis

Me illi blanditias composuisse leves.

Sic vivam Phoebo, sic vivam gratus Ïaccho,

Ut mea de vivo pectore dicta fluunt!

Assentando quidem nam cur ego vener amorem,

Si me plus oculis, diligit ipse, suis?

A többi pajtás orrol majd e nótán,

mely rólad szól ma drága Marzió;

mert van barátom itt ugyancsak jócskán.

de nincsen egy se hozzád fogható.

Hogy költő lettem és nem füzpoéta,

neked köszönhetem, csupán neked:

Te adtad nékem Pegazus vizét s a

Parnasszus útján intésed vezet.

És völgyén a harmatos Helikonnak

vezérem voltál szintén, mesterem. -

Mit adtál nékem: vedd e dalt adónak.

fáradságod gyümölcse ez legyen.

Méltó a magvető kalászát szedni

s a vincellér a szőllötő borát...

Dicséreted ha ajkain sorra zengi.

legelsőbb is hadd mondom el hazád:

Itáliában senki sem tagadja,

nincs áldottabb vidék, mint Umbria.

Propertius is méltán büszke arra,

hogy ily serény, vitézlő nép fia.

Egy város áll, ormos tetőnek szirtjén,

szült sok nemesi, nevelt sok főpapot.

N a r patakról s N i t u s hegyről nevezvén,

itt győztes Róma gyarmatot rakott.

Nemes törzsökből itt jöttél világra

s mi kell, vagyonka is jutott reád...

Ez harcra temett férfiak hazája,

csábítják őket véres, vad csaták.

- Te inkább léptél Phoebus hadsorába,

hárfát választál, nem vad trombitát.

Alig zsendült bimbózó ifjúságod.

Múzsák szolgálatának szenteled. -

Ifjú heved mégis táborba szállott

s kijártad ennek is természetét.

De csakhamar a könyvhöz visszamentél,

hogy hívó Múzsa-zászlókat kövess...

Szerencset méltán próbáltál seregnél,

mert tested izmos, mint egy Herkules.

Gyakran kiszállsz a bírkózó porondon

s nincs oly erős, ki helytáll ellened. -

De melynek inkább hírét kell dalolnom,

nem izmos tested, ámde szellemed.

Minervát és nem Bellónát követve,

zord Mars helyett a szellem Asszonyát,

Itáliát bekóboroltad szerte

s az elmédet bölcsek pallérozák.

Majd Ferrarába vitt a jószerencse,

a Pó folyó hol tisztán tükröző;

itt Guarínó ékes beszéde zsenge,

latin Múzsáknak legfőbb atyja ő.

ügyet se vetve étkezésre, ágyra,

két évig csüggtél így tekintetén.

Ekkor vetődtem én Itáliába

és táborában újonc lettem én.

Barátságunk hamar fejlődni kezdett,

idővel lángja mind feljebb csapott:

Egy volt az ágyunk és egy asztal mellett

megosztottunk mi minden falatot.

Éjfélig gyakran nem térünk nyugvóra,

ólmos szemünk habár aludni vágy,

és talpon lel hajnalban három óra,

bár visszahúz az édes, lanyha ágy.

Csak benned bíztam, benned, senki másban,

nem is törődött senki más velem.

Atyámat és anyámat benned láttam,

testvérem voltál, bátyám, mindenem.

Nyelvem nem egy, de volna bár ezernyi,

jóvoltodat ki nem meríteném.

Versláb szerint a szókat rendbe szedni

te oktattál, — dicsérlek érte én.

S ha mostan már egy sorban emlegetnek

az antik nagy költőkkei engemet,

te műved az, mert verselésnek, versnek

nálad nagyobb művésze nem lehet.

A szóknak minden árnyalását érzed,

illő helyén és jól alkalmazod.

Tisztultabb és szebb nyelven nem beszéltek

a hajdankorban élő lantosok. -

A krónikák s a költők mit csak írtak,

emlékezetből mindazt jól tudod:

Tenger, hegy, völgy, tavak, folyók, a csillag,

mely tájon laknak és moly népfajok.

Elméd minden burkolt titkot kihámoz,

mint Maró. vagy mikép a vén Homér;

beszéded ékes. bölcs, rövid, világos,

bár közepes, vagy fennebb tárgyhoz ér.

Mint kis bocsát a medve egyre nyalja,

csiszolgatod te egyre versedet:

Mindig megejt zengő, hömpölygő hangja

nem is tudom, mily nektárt rejteget.

Versedről többet nem beszélek már ma,

de erkölcsödről kell még szólanom:

Ez véled együtt rejtve sírba szállna,

ha késő korra nem hagyná dalom.

Nem csoda, hogy nem hajszolsz gazdagságot,

melyért él-hal az ostoba tömeg,

de még a szebb elismerést se várod,

melyet kíván nem egy tudós öreg.

Gyönyörre el nem téved lelked útja,

csengő arany, tisztség csalétekén;

hűbb mint Attilius, hívőbb mint Núma,

jó mint Metellus, Caesarként szerény.

Az embersorsot oly magasról nézed,

egekbe nyúlik szinte már fejed.

Halálnak képe sem szörnyű tenéked,

melynél a földön nincs félelmesebb.

Vgy felruház a virtusok seregje,

egy istenséggel érsz fel szinte már.

Ha évek folytán így gyarapszol egyre,

nagy lelked útján nem lesz majd határ.

Alig leszel huszonhét esztendős még,

már bölcs vagy s még nőttön nö szellemed!

Módod legyen rá: vasfonálból szőjjék

az irgalmatlan Párkák életed!

Galeotto, ne gondolj hálátlannak;

E versem néked röpke hódolás ...

S kik olvassátok, ne mondjátok, hogy csak

hízelgő szó, koholmány, semmi más.

Apolló s Bacchus engem úgy szeressen,

szívemből jött ez és igaz beszéd -

Csalfán kegyét ugyan miért keressem?

Jobban szeret, mint látó két szemét.