Tibullus, Albius: A háború elátkozása (Detestatio belli Magyar nyelven)
Detestatio belli (Latin)Quis fuit, horrendos primus qui protulit enses? Quam ferus et vere ferreus ille fuit! Tum caedes hominum generi, tum proelia nata, Tum brevior dirae mortis aperta via est. An nihil ille miser meruit, nos ad mala nostra Vertimus, in saevas quod dedit ille feras? Divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt, Faginus adstabat cum scyphus ante dapes. Non arces, non vallus erat, somnumque petebat Securus sparsas dux gregis inter oves. Tunc mihi vita foret, volgi nec tristia nossem Arma nec audissem corde micante tubam; Nunc ad bella trahor, et iam quis forsitan hostis Haesura in nostro tela gerit latere. Sed patrii servate Lares: aluistis et idem, Cursarem vestros cum tener ante pedes. Neu pudeat prisco vos esse e stipite factos: Sic veteris sedes incoluistis avi. Tum melius tenuere fidem, cum paupere cultu Stabat in exigua ligneus aede deus. Hic placatus erat, seu quis libaverat uva, Seu dederat sanctae spicea serta comae, Atque aliquis voti compos liba ipse ferebat Postque comes purum filia parva favum. At nobis aerata, Lares, depellite tela, Hostiaque e plena rustica porcus hara. Hanc pura cum veste sequar myrtoque canistra Vincta geram, myrto vinctus et ipse caput. Sic placeam vobis: alius sit fortis in armis Sternat et adversos Marte favente duces, Ut mihi potanti possit sua dicere facta Miles et in mensa pingere castra mero.
Quis furor est atram bellis accersere mortem? Inminet et tacito clam venit illa pede. Non seges est infra, non vinea culta, sed audax Cerberus et Stygiae navita turpis aquae; Illic percussisque genis ustoque capillo Errat ad obscuros pallida turba lacus. Quam potius laudandus hic est, quem prole parata Occupat in parva pigra senecta casa. Ipse suas sectatur oves, at filius agnos, Et calidam fesso conparat uxor aquam. Sic ego sim, liceatque caput candescere canis, Temporis et prisci facta referre senem. Interea pax arva colat. pax candida primum Duxit araturos sub iuga curva boves, Pax aluit vites et sucos condidit uvae, Funderet ut nato testa paterna merum, Pace bidens vomerque nitent - at tristia duri Militis in tenebris occupat arma situs - Rusticus e lucoque vehit, male sobrius ipse, Uxorem plaustro progeniemque domum. Sed Veneris tum bella calent, scissosque capillos Femina perfractas conqueriturque fores. Flet teneras subtusa genas, sed victor et ipse Flet sibi dementes tam valuisse manus. At lascivus Amor rixae mala verba ministrat, Inter et iratum lentus utrumque sedet. A, lapis est ferrumque, suam quicumque puellam Verberat: e caelo deripit ille deos. Sit satis e membris tenuem rescindere vestem, Sit satis ornatus dissoluisse comae, Sit lacrimas movisse satis: quater ille beatus, Quo tenera irato flere puella potest. Sed manibus qui saevus erit, scutumque sudemque Is gerat et miti sit procul a Venere. At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto, Perfluat et pomis candidus ante sinus.
|
A háború elátkozása (Magyar)Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég? Míly fene vasból vert, marcona vad lehetett! Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt, akkor lelt rövidebb útra a szörnyű halál! Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen élesítette vasát, mely íme harcra segít? Mindez a sárarany átka, sosem volt háború addig, míg kopogó fapohár járta a víg lakomán. Sáncot nem vontak, várat sem raktak, a pásztor Nyugton aludt, ha netán szerteszaladt is a nyáj. Így képzeltem el én! Fegyvertelen élek a napban, s nem riadok fel a vad trombita hangjaira. Most csata dúl, visznek, s egy férfi talán köszörüli súlyos kardját, mely oldalam átveri majd. Óvjatok ó örökölt Lárok! ti neveltetek engem, itt futkostam szent lábaitok körül én. Nem szégyen, hogy ócska fatörzsből vagytok e házban, így faragott ki az ős, így szeretett az utód. Egyszerű régi idők! akkor volt még az adott, szó szent, amikor fából állt az az isten is itt. Ó egyként segített azon, aki a fürtöket hozta, aki kalászkoszorút font neki áldozatul. És kinek álma betelt, az hozza kalácsa javát már; míg kicsi lánya a friss mézzel utána tipeg. Űzzétek most Lárok a ránk sziszegő nyilakat hát, s nektek ajánlom az ól legszelídebb malacát. Tiszta ruhát veszek és mirtuszt fonok a kosaramba, így viszem én s mirtusz díszíti homlokom is. Tetszeni így akarok! hősködjék más a csatában, vívja ki Mars vele majd a dobogó diadalt. S mondja a tetteit el, míg én poharazgatok itt és fesse az asztalra borral a táborokat.
Hát nem őrület-é a halált még harccal idézni? úgyis rádtör az és lépte se hallik elébb. Nincs szüret ott lenn, nincs aratás, de a Cerberus őrt áll, és a ronda hajós szállít a Styx közepén; perzselt hajjal, dúlt arccal seregek tolakodnak, míg a sötét parton már halovány tömeg áll. Míly okos az, akit úgy havazott be a csöndes öregkor, hogy kicsi birtokon él s gyermeke is szaladoz! Nyájával maga jár, fia kis bárányait őrzi, fürdőt készít elő asszonya s várja haza. Így öregedjem meg, ősz haj koszorúzza fejem majd, és ha mesélek, a múlt lengje körül szavaim. Addig lakja mezőnket a hószínű Béke. A szántó ökröt is ő fogta hajdan a járom alá: Ő kötözött venyigét és rejtett mézet a fürtbe, s holnap a víg apa már tölti fiának a bort: békeidőn a kapák és ásók fénye ragyog, míg rozsda emészti sötét zugban a fegyvereket... Álmos a csöppnyi család; viszi már haza a berek áldott fái alól a paraszt s ittasán áll szekerén. Vénusz harcai forrnak, a lány panaszolja, letörték ajtaja zárát és szertezilált a haja: sír, sebesült arcát tapogatja, de sír a legény is, szégyentől pirosán dugja kemény kezeit. Szítja a féktelen Ámor az indulatát a viszálynak s a haragos pár közt lassan az ágyra leül. Kőből és vasból van a férfi, ha bántja a lánykát: földre tiporja le az a magas isteneket. Mert az elég, ha kibontod a keblén lenge ruháját, és csöndben motozol dús haja fürtjei közt, s végül elég, ha könnye kibuggyan: boldog ezerszer, akinek indulatán gyenge leányka zokog. De aki durva, viselje a fegyvereket, meg a pajzsot, és a szelíd Vénuszt messze kerülje el az. Jöjj hát áldott Béke! kalászt lengess a kezedben, s tiszta fehér öledet fedje be drága gyümölcs.
|