Tatarka, Dominik: A bólogatás démona (Démon súhlasu Magyar nyelven)
Démon súhlasu (Szlovák)Stroskotal som. Proti svojmu povedomiu, ale v mene svätého presvedčenia najprv som verejne uznal, orgánom sa priznal, že som zradca ľudu, potom aj svojich obžalobcov som prekonal a presvedčil ich, že som nebezpečný nepriateľ. Môj prvorodený syn a moja žena ustrnuli nado mnou. Keď som sa vrátil domov z tej verejnej popravy, na ktorej som sa i sám odpravil, moji najbližší ma prosili, aby som aspoň doma nevystupoval v pridelenej úlohe zradcu. Ale chcel som byť zásadovým človekom za každú cenu. Kľakol som pred svojím synom, kľakol som pred svojou ženou a prosil som ich, aby mi v mene toho, čo im je najsvätejšie, odpustili moju zradu. Moji blízki ma čičíkali, tíšili ma ako chorého, no ja som trval na tom, čo som tvrdil verejne. Bránil som sa, aby som sa rozštiepil na človeka súkromného a verejného, lebo som vedel, že rozštiepenosťou sa začína šialenstvo. Moji najbližší nezniesli vedno žiť so zradcom, ktorý sa držal svojej zrady ako zásady. Hľadali si a našli inú spoločnosť, spoločnosť takým či onakým spôsobom postihnutých ľudí. Ako áno, ako nie, neviem, ale dostali sa aj oni do verejného procesu zradcov. Boli odsúdení. A ja v mene svojho svätého presvedčenia a zásadovosti žiadal som pre nich najprísnejší trest, žiadal som pre svoju ženu, pre svojho syna trest smrti. Po tomto mojom čine zostala zo mňa už iba zásada, zostal zo mňa iba strašný princíp: spoliehať sa a súhlasiť. Chápete, že potom už som sa držal pri živote iba na zásade ako na vlásku. Ja, Bartolomej Boleráz, predtým spisovateľ, kedysi predtým vraj svedomie ľudu, letel som s obecným duchom času, na krídlach času ako balónik, ako bublinka. Rozumiem, teraz rozumiem, že som nemohol dlhšie takto plynúť s časom. Strhla sa prudká povíchrica a zrazila ma k zemi. Náš vrtuľník zavadil do rozmočenej oráčiny. V tej chvíli môj nevinný cestovný kufrík, ťažko naložený zjazdovými materiálmi, dal sa prudko do pohybu a odfikol mi ako šabľou vrch črepa. Konečne sa mi otvorila hlava. Vyčľapol mi z črepa mozog ako obsah z holby vína. Vypadol som z vrtuľníka a zaboril tvár do voňavej oráčiny ako milenec. V dvojsedadlovom vrtuľníku – šťastie, že nebolo v ňom viac miesta – letel so mnou, bývalým Bolerázam, aj ideový, teraz už bývalý činiteľ Valizlosť Mataj. Zmúdrel som dodatočne. Hovorím si: Ležíš? Lež. Stroskotal si? Iné sa ti ani nemohlo stať, ty skamenená, ty neľudská zásada. Dodrúzgal si sa, rozprskol ako sklená figúrka. Dobre ti tak. Aj by som ležal uspokojený, hlava konečne otvorená, keby... Ako tak pilot a Mataj a ja ležíme na oráčine, dostaví sa k nám komisia. Kultúrni činitelia, odborníci a zriadenci z podniku Vzdušných ciest neľutovali námahy ani semišových poltopánok a prišli k nám doprostred rozmočených oráčin. Vzdali nám česť, sňali čiapky, na chvíľu sa vytrhli z diskusie o budúcnosti našej národnej kultúry. Zriadenec Vzdušných ciest vzal lopatku, s patričnou úctou, ako k mŕtvym, pozhŕňal hmotu našich mozgov a celkom mechanicky kydol nám z nej trochu do otvorených hláv. Mne nadelili väčšinu mozgu Valizlosťa Mataja. Nebol mi po srsti takýto prídel, ale neprotestoval som ani tentoraz. Tak mi treba, pomyslel som si. Potom nás zavinuli do národných farieb. To nás uzmierovalo. Cítili sme sa ako novorodeniatka, narodené z matky zeme. Spokojný-prespokojný, ba uveličený pod príkrovom našich farieb, začal som si rýchle uvedomovať tragický osud geniálneho mozgu Valizlosťa Mataja. S inteligenciou, ktorú jednako len mám navzdory všetkým distributérom, výčapníkom, ktorí mi ju nalievali, s optimizmom, ktorý človek ani v takýchto chvíľach nesmie stratiť, urobil som objav: Mnohí naši súčasníci rozmýšľajú, ako ja teraz po smrti, cudzím mozgom. Nosia v črepoch kašu cudzích mozgov, ako ja teraz mozog Valizlosťa Mataja. Namýšľajú si, že si preformovali mozog a sú sväto-sväte presvedčení, že týmto svojím preformovaným orgánom myslenia osvietenejšie ponímajú svet než vlastnou hlavou. Nespokojnosť s vlastným mozgom je túžba vlastne pokroková, mnohí moji súčasníci priam horia vášňou formovať a miesiť mozgy mozgom, ktorý si požičali. A tak v dobrej snahe miesia, hnetú iba kašu. Prebodlo ma, prepálilo a ešte páli strašné utrpenie, také strašné, že ma donútilo vstať z mŕtvych. Miesto svojho mozgu, azda priemerného, mám väčšinu mozgu Matajovho, hoci iste geniálneho, ale žiaľ nie svojho. Len si predstavte, že ten mozog mi je cudzí, nesúvisí s ostatkom tela. Rozum mi čosi melie, ale ostatok tela sa nie a nie k tomu priznať. Iné myslím obecným mozgom a iné čosi cítim ostatkom tela. Pociťujem svet ako invalid v kýpti ruky. Hlava jedno – telo čosi druhé, cudzia hlava, hoci ľudská, cudzie telo. Vzpínam sa ako kentaurus. Oj veru, nemá mi čo závidieť budúce pokolenie! Ani mi nebude rozumieť, lebo ani vmyslieť sa nebude môcť do môjho položenia ľudského tvora, ktorý sa vzpína na konských kopytách. Neľutujem. I keď som prišiel o mozog ako pes o chvost, neprotestujem. Konečne došiel som, istotne i mnohí moji súčasníci, k základnej skúsenosti, hoci za cenu vlastného mozgu. Poznali sme za túto cenu, aké strašné útrapy prežíva náš vek z rozumu. Darmo, za každé poznanie sa draho platí. Ale aby som vás pridlho nenapínal, prečo som z mŕtvych vstal a vzal si slovo: Keď nás zahalili do národných farieb, že sme sa už ani na vlastné trosky neponášali, komisia Vzdušných ciest spísala úradnú zápisnicu, veľmi dôkladnú v podrobnostiach, ale nič nehovoriacu o vlastnej príčine nášho stroskotania. Za hlavnú príčinu stroskotania zápisnica uvádza prudkú povíchricu. A pretože za povíchricu nikto nezodpovedá, zodpovednosť za naše stroskotanie nik nenesie. Horšie, ba neznesiteľné bolo, keď si vzal slovo hlavný maršal našich zbraní, nestatočný a nehodný hodnostár, jeden z nás, ktorý sa po rebríčku rýchlo vyšvihol na piedestál moci. Kdekto o ňom vie, že svojim oddielom prikazoval rozmýšľať iba v rámci konvencie, ako tí druhí, ako vzory. Mali sme dobývať v teréne kóty už dobyté a nebrať na vedomie pozície, z ktorých nás ostreľoval nepriateľ. Plniac tieto nezmyselné rozkazy, z básnikov sa stali zlievači, ktorí nevlastnú zvonovinu odlievali do obecných kadlubov. Hlavný maršal vyhlasoval naše neúspechy za úspechy a naopak. Pri tejto príležitosti si nad našimi troskami plamenne zarečnil. Našu zbabelosť vyhlásil za odvahu v hľadaní ciest, slepotu za predvídavosť, zakľúčil, spečatil náš osud – frázou, v takomto tragickom položení rúhavou: – Súdruhovia, bojovníci, smelí orli myšlienky, my tuná pred tvárou ľudu vám sľubujeme, že váš spoločný odkaz splníme. Takéto dačo, takáto lož, lož bez hraníc, skvapalnená vo fráze preberie i mŕtveho. I mňa prebrala. Vstal som a s naliehavosťou kladiem vám živým otázku: Akýže je náš odkaz? Chceli sme my vôbec dačo odkazovať? A komu? A čo? Akýže náš odkaz chcete splniť? Azda len nie nejasnú odozvu cudzích myšlienok, ktoré sme opakovali? Vravel som čosi, ale celkom inšie. Človek je taký. My sme takí boli: vraveli sme čosi inšie, než mysleli, zavrávali znepokojenie, neodpovedali na otázky. A pretože nechcem, aby ste nám tieto verše, nepochybne úprimné, dali vyryť na náhrobky ako odkaz neporozumenia básnika dobe, vstal som a prihlasujem sa o slovo. Na povíchricu sa vyhovárať nemôžem.
|
A bólogatás démona (Magyar)Lezuhantam. Tudatom ellenére, de a szent meggyőződés nevében előbb nyilvánosan elismertem, a szervek előtt beismertem, hogy elárultam a népet, majd vádlóimat is túllicitálva bebizonyítottam, hogy veszélyes ellenség vagyok. Elsőszülött fiam és feleségem kétségbeesett miattam. Amikor hazamentem a nyilvános kivégzésről, amelyen magam is elintéztem magamat, enyéim kérve kértek, hogy legalább otthon ne játsszam az áruló rám rótt szerepét. De én mindenáron az elvek embere akartam maradni. Térdre buktam a fiam előtt, térdre buktam a feleségem előtt, úgy kérleltem őket mindenre, ami szent, hogy bocsássanak meg, amiért áruló lettem. Enyéim csitítgattak, nyugtatgattak, ahogy a betegeket szokás, de én ragaszkodtam ahhoz, amit a nyilvánosság előtt állítottam. Küzdöttem az ellen, hogy kettéhasadjak magán- és közéleti emberré, mert tudtam, hogy a kettéhasadás az őrület kezdete. Enyéim nem bírtak olyan árulóval élni, aki az áruláshoz mint elvhez ragaszkodik. Más társaságot kerestek és találtak, így vagy úgy sújtott emberek társaságát. Hogy, hogy nem, magam se tudom, de ők is belekerültek az árulók ellen indított nyilvános perbe. Elítélték őket. Én pedig szent meggyőződésemhez és elvhűségemhez híven a legszigorúbb büntetést kértem a fejükre, halálbüntetést a feleségem, a fiam fejére. Ez után a cselekedetem után már csak az elv, már csak a borzalmas princípium maradt belőlem: megbízni és egyetérteni. Ugye, értik, hogy ezek után már csak az elven függött az életem, mint egy hajszálon. Én, Borostyán Bertalan, aki azelőtt író, még régebben pedig állítólag a nép lelkiismerete voltam, úgy szálltam az idők közszellemével, az idők szárnyain, mint egy léggömb, mint a buborék. Értem, most már értem, hogy nem lebeghettem így tovább az idővel. Heves szélvihar támadt, földhöz csapott. Helikopterünk beleragadt a felázott szántóföldbe. Kongresszusi anyagokkal súlyosan megpakolt, ártatlan utazótáskám hirtelen meglendült, mint egy szablya, és lenyeste a koponyám tetejét. Végre kinyílt az agyam. Úgy kilöttyent a velő a koponyámból, mint a boricce tartalma. Kibuktam a helikopterből, arcomat szeretőként az illatos szántóföldbe fúrtam. A kétüléses helikopterben – szerencse, hogy csak annyi hely volt benne – együtt repült velem, a hajdani Borostyánnal Kísértő is, a most már hajdani eszmei tényező. Utólag okos lettem. Mondom magamban: Fekszel? Feküdj csak. Lezuhantál? Nem is történhetett veled más, te megkövült, embertelen princípium. Darabokra hullottál, ízzé-porrá zúzódtál, akár egy üvegfigura. Úgy kell neked. Feküdnék is megnyugodva, végre nyílt aggyal, ha... Ahogy a pilóta meg Kísértő meg én ott heverünk a szántóföldön, megérkezik a bizottság. A kulturális tényezők meg a Légi Utak szakemberei és alkalmazottai nem sajnálták a fáradságot, sem az antilop félcipőjüket, hogy kigyalogoljanak hozzánk a felázott mezők kellős közepébe. Lerótták kegyeletüket, levették a sapkájukat, egy percre félbeszakították a nemzeti kultúránk jövőjéről folytatott vitájukat. A Légi Utak egyik alkalmazottja lapátot fogott, a halottak iránti kötelező tisztelettel összekaparta az agyvelőnket, és teljesen gépies módon valamennyiünk nyitott fejébe szórt belőle egy kicsit. Nekem jutott Kísértő agyvelejének a legnagyobb része. Nem volt ínyemre ez a juttatás, de ezúttal sem tiltakoztam. Gondoltam, úgy kell nekem. Aztán nemzeti színekbe csavartak bennünket. Ettől megbékéltünk. Úgy éreztük magunkat, mint az újszülöttek, földanyánk szülöttei. Elégedetten, nagyon is elégedetten, sőt a színeink alatt felmagasztosultan kezdtem hamar felismerni Kísértő zseniális agyállományának tragikus végzetét. Intelligenciámmal, amely mégis megvan, valamennyi elosztó, csapos dacára, aki a fejembe töltötte, optimizmusommal, amit az embernek még ilyen pillanatokban sem szabad elveszítenie, az alábbi felfedezésre jutottam: Sok kortársunk gondolkodik úgy, mint én most, holtom után, idegen ésszel. Koponyájukban idegen agyak pépjét hordják, mint én most Kísértő agyvelejét. Úgy képzelik, hogy átformálták az agyukat, és szentül hiszik, hogy ezzel az átformált gondolkodószervükkel felvilágosultabban észlelik a világot, mint a saját fejükkel. Ha a saját agyvelőnkkel elégedetlenek vagyunk, az tulajdonképpen haladó vágyakozás, sok kortársam valósággal ég a szenvedélytől, hogy agyát átformálja és összegyúrja egy-egy kölcsönvett aggyal. S így hasznos igyekezetükben csupán pépet gyúrnak, dagasztanak. Átszúrt, átégetett, és tovább perzsel a szörnyű gyötrelem, annyira szörnyű, hogy halottaimból is feltámasztott. A saját, talán átlagos agyam helyett Kísértő agyának nagyobbik hányadát hordozom, amely minden bizonnyal zseniális agyvelő, de sajnos nem az enyém. Képzeljék csak el, hogy ez az agyvelő idegen tőlem, hogy nem áll kapcsolatban a testem többi részével. Az agyam őröl valamit, de a testem többi része sehogy sem akar azonosulni vele. Mást gondolok a közösségi agyammal, és mást érzek a testem többi részével. Úgy érzékelem a világot, mint a csonka kezű rokkantak. A fej ilyen – a test amolyan, a fej idegen, bár a formája emberi, s a test is idegen. Úgy ágaskodom, mint egy kentaur. Bizony, ne irigykedjen rám az eljövendő nemzedék! Meg se fog érteni, mert nem élheti bele magát a helyzetembe, olyan emberi lény helyzetébe, aki lópatákon ágaskodik. Nem sajnálom. S bár úgy vesztettem el az agyvelőmet, mint a kutya a farkát, nem tiltakozom. Végre, ha a saját agyvelőm árán is, bizonyára sok kortársammal egyetemben egy lényeges felismerésre jutottam. Ezen az áron felismertük, milyen szörnyű kínokat él át korunk az ész által. Hiába, minden felismerésnek nagy az ára. De nehogy a kelleténél tovább feszítsem olvasóim idegeit, íme, miért támadtam fel és emelkedtem szólásra: Amint nemzeti színeinkbe csavartak, hogy már a roncsainkra se hasonlítottunk, a Légi Utak bizottsága megírta a hivatalos jegyzőkönyvet, ami a részleteket illeti, igen alaposan, de a lezuhanásunk tulajdonképpeni okát tekintve semmitmondón. A lezuhanás fő okaként a jegyzőkönyv a heves szélvihart említette. S mivel a szélviharért senki se felel, a mi zuhanásunkért senkit sem terhel felelősség. Ennél rosszabb volt, sőt elviselhetetlen, amikor fegyveres erőink főmarsallja emelkedett szólásra, ez a gyáva és méltatlan méltóság, egy a sorainkból, aki a szamárlétrán egykettőre felkúszott a hatalom piedesztáljára. Köztudomású, hogy különítményeit csak a konvenció keretei közt engedte gondolkodni, úgy, ahogy a többiek, ahogy a példaképeink gondolkodtak. A terepen már bevett pontokat kellett megrohamoznunk, s figyelmen kívül hagytuk az állásokat, ahonnan az ellenség tüzelt. Ezeket az értelmetlen parancsokat teljesítve, a költőkből olyan öntők lettek, akik idegen harangércüket közös formákba öntötték. Balsikereinket a főmarsall sikereknek kiáltotta ki, és viszont. Ezúttal a roncsaink fölött lángoló beszédet mondott. Gyávaságunkat bátor útkeresésnek, vakságunkat előrelátásnak minősítette, sorsunkat frázissal, ebben a tragikus helyzetben káromló frázissal zárta le, pecsételte meg: – Elvtársak, harcosok, merész sasmadarai a gondolatnak, mi itt a nép színe előtt fogadjuk, hogy teljesítjük a ti közös akaratotokat. Ez, ez a hazugság, ez a határtalan, frázisban feláztatott hazugság a holtakat is feltámasztja. Engem is feltámasztott. Felálltam, és türelmetlenül teszem fel önöknek, eleveneknek a kérdést: Ugyan mi a mi akaratunk? Akartunk-e egyáltalán valamit? Kitől és mit? Ugyan miféle akaratunkat akarjátok ti teljesíteni? Csak nem azt a bátortalan visszhangot, amit idegen gondolatok nyomán egyre ismételgettünk? Mondtam valamit, de egészen mást. Ilyen az ember. Mi ilyenek voltunk: mást mondtunk, mint amit gondoltunk, szóáradattal hessegettük el a nyugtalanságunkat, nem válaszoltunk a kérdésekre. S mivel nem akarom, hogy ezeket a kétségtelenül őszinte verssorokat véssék a sírkövünkre végső akaratunkként, amely arra utal, hogy a költő nem érti a korát, feltámadtam, és szót kérek. A szélviharra nem hivatkozhatom.
|