Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

MacLeish, Archibald: American Letter

MacLeish, Archibald portréja

American Letter (Angol)

The wind is east but the hot weather continues,
Blue and no clouds, the sound of the leaves thin,
Dry like the rustling of paper, scored across
With the slate-shrill screech of the locusts.
                                                     The tossing of
Pines is the low sound. In the wind's running
The wild carrots smell of the burning sun.
Why should I think of the dolphins at Capo di Mele?
Why should I see in my mind the taut sail
And the hill over St.-Tropez and your hand on the tiller?
Why should my heart be troubled with palms still?
I am neither a sold boy nor a Chinese official
Sent to sicken in Pa for some Lo-Yang dish.
This is my own land, my sky, my mountain:
This — not the humming pines and the surf and the sound
At the Ferme Blanche, nor Port Cros in the dusk and the harbor
Floating the motionless ship and the sea-drowned star.
I am neither Po Chü-i nor another after
Far from home, in a strange land, daft
For the talk of his own sort and the taste of his lettuces.
This land is my native land. And yet
I am sick for home for the red roofs and the olives,
And the foreign words and the smell of the sea fall.
How can a wise man have two countries?
How can a man have the earth and the wind and want
A land far off, alien, smelling of palm-trees
And the yellow gorse at noon in the long calms?

It is a strange thing — to be an American.
Neither an old house it is with the air
Tasting of hung herbs and the sun returning
Year after year to the same door and the churn
Making the same sound in the cool of the kitchen
Mother to son's wife, and the place to sit
Marked in the dusk by the worn stone at the wellhead —
That — nor the eyes like each other's eyes and the skull
Shaped to the same fault and the hands' sameness.
Neither a place it is nor a blood name.
America is West and the wind blowing.
America is a great word and the snow,
A way, a white bird, the rain falling,
A shining thing in the mind and the gulls' call.
America is neither a land nor a people,
A word's shape it is, a wind's sweep —
America is alone: many together,
Many of one mouth, of one breath,
Dressed as one — and none brothers among them:
Only the taught speech and the aped tongue.
America is alone and the gulls calling.

It is a strange thing to be an American.
It is strange to live on the high world in the stare
Of the naked sun and the stars as our bones live.
Men in the old lands housed by their rivers.
They built their towns in the vales in the earth's shelter.
We first inhabit the world. We dwell
On the half earth, on the open curve of a continent.
Sea is divided from sea by the day-fall. The dawn
Rides the low east with us many hours;
First are the capes, then are the shorelands, now
The blue Appalachians faint at the day rise;
The willows shudder with light on the long Ohio:
The Lakes scatter the low sun: the prairies
Slide out of dark: in the eddy of clean air
The smoke goes up from the high plains of Wyoming:
The steep Sierras arise: the struck foam
Flames at the wind's heel on the far Pacific.
Already the noon leans to the eastern cliff:
The elms darken the door and the dust-heavy lilacs.

It is strange to sleep in the bare stars and to die
On an open land where few bury before us:
(From the new earth the dead return no more.)
It is strange to be born of no race and no people.
In the old lands they are many together. They keep
The wise past and the words spoken in common.
They remember the dead with their hands, their mouths dumb
They answer each other with two words in their meeting.
They live together in small things. They eat
The same dish, their drink is the same and their proverbs.
Their youth is like. They are like in their ways of love.
They are many men. There are always others beside them.
Here it is one man and another and wide
On the darkening hills the faint smoke of the houses.
Here it is one man and the wind in the boughs.

Therefore our hearts are sick for the south water.
The smell of the gorse comes back to our night thought.
We are sick at heart for the red roofs and the olives;
We are sick at heart for the voice and the foot fall...

Therefore we will not go though the sea call us.

This, this is our land, this is our people,
This that is neither a land nor a race. We must reap
The wind here in the grass for our soul's harvest:
Here we must eat our salt or our bones starve.
Here we must live or live only as shadows.
This is our race, we that have none, that have had
Neither the old walls nor the voices around us,
This is our land, this is our ancient ground —
The raw earth, the mixed bloods and the strangers,
The different eyes, the wind, and the heart's change.
These we will not leave though the old call us.
This is our country-earth, our blood, our kind.
Here we will live our years till the earth blind us —

The wind blows from the east. The leaves fall.
Far off in the pines a jay rises.
The wind smells of haze and the wild ripe apples.

I think of the masts at Cette and the sweet rain.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrynook.com

Amerikai levél (Magyar)

Keletről fúj a szél, de tovább tart a hőség,
Csupa kék, semmi felhő, a levelek hangja vékony,
Mint papír csörgése, száraz, és beleváj
A sáskák palavessző-csikorgása.
                                             Fenyők
Ingása halk hang. A szélrohanásban
Égő napszaga van a vadmuroknak.
Miért is gondolnék a Capo di Mele-i delfinekre?
Miért látnám magam előtt a kifeszített vitorlát
És a dombot Saint Tropez fölött és kezedet a kormánykaron?
Szívemben miért kísértenek még mindig a pálmafák?
Engem nem adtak el idegenbe, és nem is vagyok kínai hivatalnok,
Aki pa-i száműzetésből sóvárog lo-jani ételek után.
Ez a saját földem és egem és hegyem:
Ez - nem a zsongó fenyők meg a hullámtörés meg a hang
Ferme Blanche-nál, sem a sötétben a mozdulatlan hajót
Meg a vízbe fúlt csillagot ringató Port Cros-i rév.
Én nem vagyok Po Csü-ji, sem senki utódja,
Távol hazulról, idegen földön és lihegve
A hasonszőrűek szavaiért, meg a honi saláták zamatáért.
Ez a föld a szülőföldem. És mégis
Honvágyam van a piros háztetők meg az olajfák
És az idegen szavak és az apály szaga után.
Bölcs embernek hogy is lehet két hazája?
A mienk ez a föld meg e szél, hogy is áhítozhatunk
Távoli, másféle földre meg a pálmafák meg a sárga
Rekettye illatára a hosszú déli csöndben?

Furcsa dolog - ha az ember amerikai.
Ez nem egy régi házat jelent s a levegőben
Száradó füvek szagát, meg az évről évre
Ugyanegy kapuhoz visszatérő napot, meg az anyóstól
A fiatalasszonyra szálló köpülő hangját
A konyha hűvösében és a homályban
A forrásnál az ülőhellyé koptatott követ -
Sem az egymáshoz hasonló szemek és az ugyanegy szabásra
Képezett koponyák és a kezek azonosságát.
Nem egy helyet jelent, sem egy vérségi nevet.
Amerika, az Nyugat és a szélfúvás.
Amerika, az egy nagy szó, meg a hó.
Egy út, egy fehér madár, a zuhogó eső,
Egy ragyogás a lélekben és a sirály vijjogása.
Amerika, az sem egy föld, sem egy nép,
Egy szó alakja, egy szél suhogása -
Amerika egyedül van: sokan együtt,
Sokan egyajkúak, egy lélegzetűek,
Egyképpen öltözve - és testvér nincs közöttük:
Csak a megtanult beszéd meg a majmolt nyelvezet.
Amerika egyedül van, és vijjognak a sirályok.

Furcsa dolog, ha az ember amerikai.
Furcsa a világ magasán élni a pőre nap
Meg a csillagok ránk meredésében, ahogy a csontjaink élnek.
Az öreg országokban a férfiak a folyók mellé települtek.
A völgyekbe, a föld oltalmába építették városaikat.
Mi lakjuk először a világot. A fél föld
Szálláshelyünk, egy kontinens nyílt ívelése.
Tengert a tengertől napjárta választja el. A hajnal
Nálunk hosszú órákig nyargal kelet alján:
Először a fokok, azután a partok, utánuk
A kék Allegheny hegyek sejlenek föl a virradattól,
A fűzek fénytől borzongnak végig az Ohio mentén,
A Tavak szétszórják az alacsony napot, a prérik
A sötétből kifelé siklanak, a tiszta levegő forgatagában
Wyoming fennsíkjairól felszáll a füst,
A Sierrák meredélye kibukkan, a napsújtotta hab
Lobog a szél sarkában a távoli Csendes-óceánon.
Dél könyököl már a keleti szirtre:
A szilfák beárnyékolják a kaput, meg a hímportól súlyos orgonák.

Furcsa a csupasz csillagokban aludni és meghalni
Nyílt földön, ahol kevesen temetkeztek előttünk:
(Az új földből a halottak nem térnek vissza többé.)
Furcsa, ha nem egy fajtából, sem egy népből születik az ember.
Az öreg országokban sokan vannak együtt. Őrzik
A bölcs múltat és a közösen kiejtett szavakat.
Kezükkel, néma szájukkal emlékeznek a halottakra.
Ha találkoznak, két szóval köszöntik egymást.
Együtt élnek a kicsi dolgokban. Ugyanazt az ételt
Eszik, ugyanazok az italaik, a mondásaik.
Hasonlít ifjúságuk. Szerelmük módja hasonlít:
Sok ember együtt. Mindig vannak melléttük mások:
Itt egy ember van és egy másik és messze
A sötétedő dombokon a házak halovány füstje.
Itt egy ember van és a gallyak közt a szél.

Ezért fáj a szívünk a déli vízért.
A rekettye illata kísért éjszakai gondolatainkban.
Fáj a szívünk az olajfákért meg a piros háztetőkért,
A hangért meg a léptek zajáért fáj a szívünk...

Ezért hát nem megyünk, pedig hív a tenger.

Ez, ez a mi országunk, ez a mi népünk.
Ez, amelyik sem ország, se fajta. Itt kell betakarítanunk
A szelet a fűben, hogy begyűljön' lelkünk aratása:
Itt kell megennünk a kenyerünket, különben éhen maradnak csontjaink.
Itt kell élnünk, vagy csak mint árnyak élhetünk.
Ez a mi fajtánk, akiknek nincs is fajtánk, mi akiknek
Nem voltak öreg falaink; se hangok körülöttünk;
Ez a mi országunk, ez a mi ősi talajunk -
A durva föld, a kevert vér, meg az idegenek,
A különböző szemek, a szél, meg a szívnek változása.
Ezeket itt nem hagyjuk, pedig hív a régi.
Ez a mi hazai földünk, a vérünk, a törzsünk,
Itt akarjuk leélni éveinket, amíg meg nem vakít a föld -

Keletről fúj a szél. Hullnak a levelek.
Távol a fenyőkből felröpül a szajkó.
Érett vadalmák szaga és pára száll a szélben.

A cette-i árbocokra gondolok meg a szelíd esőre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaV. I.

minimap