Zweig , Stefan: Őszi szonett (Herbstsonett in Hungarian)

Die Tage stiegen längst die goldne Leiter                

Des Sommers nieder. Spätglanz wärmt das Land.   

Die Schatten wachsen früh und fallen breiter             

Von allen Bäumen in des Abends Hand.                 

Im Laube glänzt noch, wie vom Wind verschlagen,

Manch reife Frucht. Der Felder Brust liegt bloß,

Und Wolken, die sich westwärts überjagen,

Machen den Himmel ernst und ruhelos.

Über die Wälder, die sich rasch entblättern,            

Zittert schon unrastvoll der Schwalben Flug.          

Und all dies mahnt: Nun sei dem Herbst bereit.      

Beugst du dich morgen zu der Landschaft Buch,    

So blinkt vielleicht schon aus den bunten Lettern   

Des Lebens liebstes Wort: Vergänglichkeit.      

Napok az arany létrán rég felmásztak,

Elmúlt a nyár. Halk fényben a vidék.

Korán nőnek, s szélesednek az árnyak,

A fák közt sötétednek az esték.

Levelek még szépek, szél fújja őket,

Sok gyümölcs megért. Mező kopasz rég.

Nyugati szél kergeti a felhőket,

Borús, komoly és nyugtalan az ég.

Az erdők zúgnak hulló levelekkel,

Felettük látsz sok nyugtalan fecskét.

Emlékeztetnek: Ősz nyakadra hág.

Holnap olvashatod a táj könyvét,

Talán villan is már színes betűkkel

A lét súlyos szava: mulandóság.