Bachmann, Ingeborg: Tág a világ (Die Welt ist weit in Hungarian)

Die Welt ist weit und die Wege von Land zu Land,
und der Orte sind viele, ich habe alle gekannt,
ich habe von allen Türmen Städte gesehen,
die Menschen, die kommen werden und die schon gehen.
Weit waren die Felder von Sonne und Schnee,
zwischen Schienen und Straßen, zwischen Berg und See.
Und der Mund der Welt war weit und voll Stimmen an meinem Ohr
und schrieb, noch des Nachts, die Gesänge der Vielfalt vor.
Den Wein aus fünf Bechern trank ich in einem Zuge aus,
mein nasses Haar trocknen vier Winde in ihrem wechselnden Haus.

Die Fahrt ist zu Ende,
doch ich bin mit nichts zu Ende gekommen,
jeder Ort hat ein Stück von meinem Lieben genommen,
jedes Licht hat mir ein Aug verbrannt,
in jedem Schatten zerriß mein Gewand.

Die Fahrt ist zu Ende.
Noch bin ich mit jeder Ferne verkettet,
doch kein Vogel hat mich über die Grenzen gerettet,
kein Wasser, das in die Mündung zieht,
treibt mein Gesicht, das nach unten sieht,
treibt meinen Schlaf, der nicht wandern will ...
Ich weiß die Welt näher und still.

Hinter der Welt wird ein Baum stehen
Mit Blättern aus Wolken und einer Krone aus Blau.
In seine Rinde aus rotem Sonnenband
Schneidet der Wind unser Herz
und kühlt es mit Tau.

Hinter der Welt wird ein Baum stehen,
eine Frucht in den Wipfeln,
mit einer Schale aus Gold,
Laß uns hinübersehen,
wenn sie im Herbst der Zeit
in Gottes Hände rollt!

Tág a világ, sok az ország, sok az út,
jó sok helyszín, ott is jártam, mind eszembe jut,
mindegyik toronyból megnéztem városát,
s embert, ki jön majd, vagy megélt már távozást.
Messze nyúlt a sok föld, napos és havas,
vágányok és utak között, hegyes és tavas.
És a világ szája tátva, hangja a fülemben zúg,
s parancs gyanánt - az éjjel még – több szólamot búg.
Egy húzásra megittam én öt kehelynek borát,
nedves hajam szárítgatja:  négy szél váltja sorát.

Az útnak most vége,
de végére semminek nem jutottam,
minden helynek szeretetem darabjával adóztam,
kiégette szemem egy-egy fénysugár,
minden árnyék megtépázta szép ruhám.

Az útnak most vége.
Minden messzi tájhoz odaköt a lánc,
és nem mentett át sok határon könnyű madár-tánc.
Nincs víz, mi torkolat medrébe,
sodorná arcom, nézvén a mélybe,
sodorná álmom, hogy érne célba ...
Közelebb a világ, és néma.

A világ mögött fa áll majd.
Levélzete felhő, koronája ég, kékkel.
Rőt, napkeretes kéreg-állományba
szívünket vési a szél,
és lehűti dérrel.

A világ mögött fa áll majd,
csúcsain gyümölcs,
arany díszbe borul.
Kísérjük, ha odaát
őszre fordul az idő,
s az Úr kezébe hull!