Wedekind, Frank: Nosztalgia (Heimweh in Hungarian)

Über bemooste Steine

Fällt ein rauschender Quell,

Glitzert im Mondenscheine,

Funkelt so silberhell.


Sinnend saß ich daneben,

Sah, wie die Welle schäumt,

Hab vom vergangenen Leben,

Hab von der Zukunftgeträumt.


In der Tiefe der Wogen

Sah ich gar mancherlei,

Viele Gestalten zogen

Grüßend an mir vorbei.


Waren die lieben Seelen,

Die mich dereinst erfreut,

Die meinem Herzen fehlen

Hier in der Einsamkeit.


Tausendmal laß dir danken,

Lieblicher Silberbach,

Daß du den Heimwehkranken

Tröstest im Ungemach;


Daß du aus alten Tagen

Freundliches mir erzählt,

Daß ich dir durfte klagen,

Was meinem Herzen fehlt.

Mohszinü kövön által

Zúdul víz özöne:

Villog a holdsugárral

Hegyipatak szine.
    
   
Ott ültem, meditáltam,

Néztem, a víz pezseg

Részben a múltra találtan,

Ám a jövőt álmodva meg.
   
   
Lent a vízben, a mélyben

Láttam, árnyalakok

Húznak mint csodaképen,

S integetve. De sok!
   
   
Lelkei voltak azoknak,

Kiket imádtam én,

S most a hiányuk rosszabb

Magányom fenekén.
   
   
Légy te ezerszer áldott,

Drága ezüstpatak,

Te meg a vígasztalásod,

Mely vizeden fakad;
   
   
Mert te regélsz a múltról,

Régi regéd nemes,

Mert sírnom lehet újból,

Mert ez a szív üres.