Rilke, Rainer Maria: Szerelem XX. (Lieben XX. in Hungarian)

MAN merkte: der Herbst kam. Der Tag war schnell
erstorben im eigenen Blute.
Im Zwielicht nur glimmte die Blume noch grell
auf der Kleinen verbogenem Hute.

Mit ihrem zerschlissenen Handschuh strich
sie die Hand mir schmeichelnd und leise. –
Kein Mensch in der Gasse als sie und ich ...
Und sie bangte: Du reisest? „Ich reise.“

Da stand sie, das Köpfchen voll Abschiedsnot
in den Stoff meines Mantels vergrabend ...
Vom Hütchen nickte die Rose rot,
und es lächelte müde der Abend.

Látszott: ősz jön. A nappali világ
önmaga vérébe fulladt már.
Szürkületben élénken csak a virág
izzott kicsim rejtőző kalpagján.

Foszlós kesztyű simítja könnyedén
kezemet hízelgőn, nyugtatón. –
Az utcácskán senki, csak ő meg én ...
És aggódott: Utazol? „Utazom.“

Ott állt, fejében búcsú s gond izzott,
s kabátszövetembe bújt a teste ...
Kalpagján rózsapír bólintott,
és fáradtan mosolygott az este.