Corazón tan blanco (Spanish)
No he querido saber, pero he sabido que una de las niñas, cuando ya no era
niña y no hacía mucho que había regresado de su viaje de bodas, entró en el
cuarto de baño, se puso frente al espejo, se abrió la blusa, se quitó el sostén
y se buscó el corazón con la punta de la pistola de su propio padre, que estaba
en el comedor con parte de la familia y tres invitados. Cuando se oyó la detonación,
unos cinco minutos después de que la niña hubiera abandonado la mesa, el padre
no se levantó en seguida, sino que se quedó durante algunos segundos paralizado
con la boca llena, sin atreverse a masticar ni a tragar ni menos aún a devolver
el bocado al plato; y cuando por fin se alzó y corrió hacia el cuarto de baño,
los que lo siguieron vieron cómo mientras descubría el cuerpo ensangrentado
de su hija y se echaba las manos a la cabeza iba pasando el bocado de carne
de un lado a otro de la boca, sin saber todavía qué hacer con él. Llevaba la
servilleta en la mano, y no la soltó hasta que al cabo de un rato reparó en
el sostén tirado sobre el bidet, y entonces lo cubrió con el paño que tenía
a mano o tenía en la mano y sus labios habían manchado, como si le diera más
vergüenza la visión de la prenda íntima que la del cuerpo derribado y semidesnudo
con el que la prenda había estado en contacto hasta hacía muy poco: el cuerpo
sentado a la mesa o alejándose por el pasillo o también de pie. Antes, con gesto
automático, el padre había cerrado el grifo del lavabo, el del agua fría, que
estaba abierto con mucha presión. La hija había estado llorando mientras se
ponía ante el espejo, se abría la blusa, se quitaba el sostén y se buscaba el
corazón, porque, tendida en el suelo frío del cuarto de baño enorme, tenía los
ojos llenos de lágrimas, que no se habían visto durante el almuerzo ni podían
haber brotado después de caer sin vida. En contra de su costumbre y de la costumbre
general, no había echado el pestillo, lo que hizo pensar al padre (pero brevemente
y sin pensarlo apenas, en cuanto tragó) que quizá su hija, mientras lloraba,
había estado esperando o deseando que alguien abriera la puerta y le impidiera
hacer lo que había hecho, no por la fuerza sino con su mera presencia, por la
contemplación de su desnudez en vida o con una mano en el hombro. Pero nadie
(excepto ella ahora, y porque ya no era una niña) iba al cuarto de baño durante
el almuerzo. El pecho que no había sufrido el impacto resultaba bien visible,
maternal y blanco y aún firme, y fue hacia él hacia donde se dirigieron instintivamente
las primeras miradas, más que nada para evitar dirigirse al otro, que ya no
existía o era sólo sangre. Hacía muchos años que el padre no había visto ese
pecho, dejó de verlo cuando se transformó o empezó a ser maternal, y por eso
no sólo se sintió espantado, sino también turbado. La otra niña, la hermana,
que sí lo había visto cambiado en su adolescencia y quizá después, fue la primera
en tocarla, y con una toalla (su propia toalla azul pálido, que era la que tenía
tendencia a coger) se puso a secarle las lágrimas del rostro mezcladas con sudor
y con agua, ya que antes de que se cerrara el grifo, el chorro había estado
rebotando contra la loza y habían caído gotas sobre las mejillas, el pecho blanco
y la falda arrugada de su hermana en el suelo. También quiso, apresuradamente,
secarle la sangre como si eso pudiera curarla, pero la toalla se empapó al instante
y quedó inservible para su tarea, también se tiñó. En vez de dejarla empaparse
y cubrir el tórax con ella, la retiró en seguida al verla tan roja (era su propia
toalla) y la dejó colgada sobre el borde de la bañera, desde donde goteó. Hablaba,
pero lo único que acertaba a decir era el nombre de su hermana, y a repetirlo.
Uno de los invitados no pudo evitar mirarse en el espejo a distancia y atusarse
el pelo un segundo, el tiempo suficiente para notar que la sangre y el agua
(pero no el sudor) habían salpicado la superficie y por tanto cualquier reflejo
que diera, incluido el suyo mientras se miró. Estaba en el umbral, sin entrar,
al igual que los otros dos invitados, como si pese al olvido de las reglas sociales
en aquel momento, consideraran que sólo los miembros de la familia tenían derecho
a cruzarlo. Los tres asomaban la cabeza tan sólo, el tronco inclinado como adultos
escuchando a niños, sin dar el paso adelante por asco o respeto, quizá por asco,
aunque uno de ellos era médico (el que se vio en el espejo) y lo normal habría
sido que se hubiera abierto paso con seguridad y hubiera examinado el cuerpo
de la hija, o al menos, rodilla en tierra, le hubiera puesto en el cuello dos
dedos. No lo hizo, ni siquiera cuando el padre, cada vez más pálido e inestable,
se volvió hacia él y, señalando el cuerpo de su hija, le dijo “Doctor”, en tono
de imploración pero sin ningún énfasis, para darle la espalda a continuación,
sin esperar a ver si el médico respondía a su llamamiento. No sólo a él y a
los otros les dio la espalda, sino también a sus hijas, a la viva y a la que
no se atrevía a dar aún por muerta, y, con los codos sobre el lavabo y las manos
sosteniendo la frente, empezó a vomitar cuanto había comido, incluido el pedazo
de carne que acababa de tragarse sin masticar. Su hijo, el hermano, que era
bastante más joven que las dos niñas, se acercó a él, pero a modo de ayuda sólo
logró asirle los faldones de la chaqueta, como para sujetarlo y que no se tambaleara
con las arcadas, pero para quienes lo vieron fue más bien un gesto que buscaba
amparo en el momento en que el padre no se lo podía dar. Se oyó silbar un poco.
El chico de la tienda, que a veces se retrasaba con el pedido hasta la hora
de comer y estaba descargando sus cajas cuando sonó la detonación, asomó también
la cabeza silbando, como suelen hacer los chicos al caminar, pero en seguida
se interrumpió (era de la misma edad que aquel hijo menor), en cuanto vio unos
zapatos de tacón medio descalzados o que sólo se habían desprendido de los talones
y una falda algo subida y manchada – unos muslos manchados –, pues desde su
posición era cuanto de la hija caída se alcanzaba a ver. Como no podía preguntar
ni pasar, y nadie le hacía caso y no sabía si tenía que llevarse cascos de botellas
vacíos, regresó a la cocina silbando otra vez (pero ahora para disipar el miedo
o aliviar la impresión), suponiendo que antes o después volvería a aparecer
por allí la doncella, quien normalmente le daba las instrucciones y no se hallaba
ahora en su zona ni con los del pasillo, a diferencia de la cocinera, que, como
miembro adherido de la familia, tenía un pie dentro del cuarto de baño y otro
fuera y se limpiaba las manos con el delantal, o quizá se santiguaba con él.
La doncella, que en el momento del disparo había soltado sobre la mesa de mármol
del office las fuentes vacías que acababa de traer, y por eso lo había confundido
con su propio y simultáneo estrépito, había estado colocando luego en una bandeja,
con mucho tiento y poca mano – mientras el chico vaciaba sus cajas con ruido
también –, la tarta helada que le habían mandado comprar aquella mañana por
haber invitados; y una vez lista y montada la tarta, y cuando hubo calculado
que en el comedor habrían terminado el segundo plato, la había llevado hasta
allí y la había depositado sobre una mesa en la que, para su desconcierto, aún
había restos de carne y cubiertos y servilletas soltados de cualquier manera
sobre el mantel y ningún comensal (sólo había un plato totalmente limpio, como
si uno de ellos, la hija mayor, hubiera comido más rápido y lo hubiera rebañado
además, o bien ni siquiera se hubiera servido carne). Se dio cuenta entonces
de que, corno solía, había cometido el error de llevar el postre antes de retirar
los platos y poner otros nuevos, pero no se atrevió a recoger aquéllos y amontonarlos
por si los comensales ausentes no los daban por finalizados y querían reanudar
(quizá debía haber traído fruta también). Como tenía ordenado que no anduviera
por la casa durante las comidas y se limitara a hacer sus recorridos entre la
cocina y el comedor para no importunar ni distraer la atención, tampoco se atrevió
a unirse al murmullo del grupo agrupado a la puerta del cuarto de baño por no
sabía aún qué motivo, sino que se quedó esperando, las manos a la espalda y
la espalda contra el aparador, mirando con aprensión la tarta que acababa de
dejar en el centro de la mesa desierta y preguntándose si no debería devolverla
a la nevera al instante, dado el calor. Canturreó un poco, levantó un salero
caído, sirvió vino a una copa vacía, la de la mujer del médico, que bebía rápido.
Al cabo de unos minutos de contemplar cómo esa tarta empezaba a perder consistencia,
y sin verse capaz de tomar una decisión, oyó el timbre de la puerta de entrada,
y como una de sus funciones era atenderla, se ajustó la cofia, se puso el delantal
más recto, comprobó que sus medias no estaban torcidas y salió al pasillo. Echó
un vistazo fugaz a su izquierda, hacia donde estaba el grupo cuyos murmullos
y exclamaciones había oído intrigada, pero no se entretuvo ni se acercó y fue
hacia la derecha, como era su obligación. Al abrir se encontró con risas que
terminaban y con un fuerte olor a colonia (el descansillo a oscuras) procedente
del hijo mayor de la familia o del reciente cuñado que había regresado de su
viaje de bodas no hacía mucho, pues llegaban los dos a la vez, posiblemente
porque habían coincidido en la calle o en el portal (sin duda venían a tomar
café, pero nadie había hecho aún el café). La doncella casi rió por contagio,
se hizo a un lado y los dejó pasar, y aún tuvo tiempo de ver cómo cambiaba en
seguida la expresión de sus rostros y se apresuraban por el pasillo hacia el
cuarto de baño de la multitud. El marido, el cuñado, corría detrás muy pálido,
con una mano sobre el hombro del hermano, como si quisiera frenarlo para que
no viera lo que podía ver, o bien agarrarse a él. La doncella no regresó ya
al comedor, sino que los siguió, apretando también el paso por asimilación,
y cuando llegó a la puerta del cuarto de baño volvió a notar, aún más fuerte,
el olor a colonia buena de uno de los caballeros o de los dos, como si se hubiera
derramado un frasco o lo hubiera acentuado un repentino sudor. Se quedó allí
sin entrar, con la cocinera y con los invitados, y vio, de reojo, que el chico
de la tienda pasaba ahora silbando de la cocina al comedor, buscándola seguramente;
pero estaba demasiado asustada para llamarle o reñirle o hacerle caso. El chico,
que había visto bastante con anterioridad, sin duda permaneció un buen rato
en el comedor y luego se fue sin decir adiós ni llevarse los cascos de botellas
vacíos, ya que cuando horas después la tarta derretida fue por fin retirada
y arrojada a la basura envuelta en papel, le faltaba una considerable porción
que ninguno de los comensales se había comido y la copa de la mujer del médico
volvía a estar sin vino. Todo el mundo dijo que Ranz, el cuñado, el marido,
mi padre, había tenido muy mala suerte, ya que enviudaba por segunda vez.
Publisher | Suma de letras, S.L. |
Source of the quotation | Javier Marías, Corazón tan blanco p. 11-18. |
|
A szívem fehér (Hungarian)
Nem akartam tudni, mégis megtudtam, hogy az egyik lány, amikor már nem volt
lány, és nemrég tért vissza nászútjáról, belépett a fürdőszobába, megállt a
tükör előtt, kigombolta a blúzát, levette a melltartóját, és a saját apja pisztolyának
csövével – aki ugyanekkor az étkezőben volt a család többi tagjával és három
vendéggel – megkereste a szívét. Amikor eldördült a lövés, úgy öt perccel azután,
hogy a lány felállt az asztaltól, az apa nem állt fel azonnal, hanem néhány
másodpercig még ülve maradt, bénultan, tele szájjal; nem mert se rágni, se nyelni,
de még a falatot se merte visszaköpni a tányérra. És amikor végre felállt és
kirohant a fürdőszobába, azok, akik a nyomába eredtek, látták, amint lánya véres
testét felfedezve a fejéhez kap, és szája egyik sarkából a másikba gyömöszöli
a húsfalatot, nem tudva, mihez kezdjen vele. A kezében szorongatta a szalvétát,
és el sem engedte, amíg néhány másodperc múlva meg nem akadt a tekintete a bidén
heverő melltartón; akkor letakarta azt a keze ügyében, vagy netán épp a kezében
lévő kendővel, amely korábban a szájához ért; mintha az intim ruhadarab látványa
jobban sértette volna szeméremérzetét, mint a kiterült, félmeztelen testé, amellyel
az imént még érintkezett a melltartó, amikor a lány az asztalnál ült, kifelé
haladt a folyosón, vagy a tükör előtt állt. Az apa előbb még ösztönös mozdulattal
elzárta a mosdónál a csapot, a hidegvíz-csapot, amelyből erős sugárban dőlt
a víz. A lány sírhatott, miközben a tükör előtt állt, a blúzát gombolta, a melltartóját
vette le, és a szívét kereste, könnyes szemmel hevert ugyanis a hatalmas fürdőszoba
hideg kövezetén, pedig az ebéd alatt nem láttak sírni, és akkor sem fakadhatott
sírva, miután élettelenül elterült. Szokásával és az általános szokással ellentétben
nem reteszelte be az ajtót, s ebből az apa arra gondolt (de csak úgy átfutott
a fején a gondolat nyelés közben), hogy a lánya, miközben sírt, talán arra várt
vagy vágyott, hogy benyisson valaki, és megakadályozza tettét; nem erővel, csak
a puszta jelenlétével, azzal, hogy szeme megakad az ő élő meztelenségén, vagy
a vállára teszi a kezét. De senki (csak ő, és ő is csak azért, mert nem volt
már lány) nem ment ki a fürdőszobába ebéd közben. Az egyik melle nem sérült
meg a lövéstől, és jól látszott: anyai volt, fehér, s még kemény az a kebel,
és az első pillantások ösztönösen is rá irányultak – ha másért nem, hát azért,
nehogy a másikra kelljen irányulniuk, arra, amelyik már sehol sem volt, illetve
nem volt más, mint vér. Az apa már jó ideje nem látta azt a mellet; azóta, hogy
kifejlődött, és anyai formát öltött, s így nem csupán megrémítette, de fel is
kavarta a látvány. A másik lány, a húga – aki viszont látta nőiessé érni azt
a mellet, sőt, talán utána is – érintette meg először, és egy törülközővel (a
saját halványkék törülközőjével, hiszen önkéntelenül is ehhez kapott) nekiállt
felitatni az arcról az izzadság- és vízcseppekkel vegyült könnycseppeket, amíg
ugyanis nem zárták el a csapot, a víz a mosdókagyló faláról szétfröcskölve a
földön heverő nővére arcára, fehér mellére és gyűrött szoknyájára is ráspriccelt.
Azért is akarta oly gyorsan letörölni a vért, hátha ezzel meggyógyíthatja a
nővérét, ám a törülköző rögtön átázott, és alkalmatlanná vált a feladatra, s
a lány magát is összekente. Ahelyett, hogy hagyta volna ázni, és betakarta volna
vele nővére mellkasát, azonnal felkapta, amint meglátta, milyen piros (a saját
törülközője volt), és a kád szélére dobta, ahonnan a törülköző csöpögni kezdett.
A lány szólni akart, de csak a nővére nevét sikerült kimondania és elismételnie.
Az egyik vendég nem tudta megállni, hogy távolról meg ne nézze magát a tükörben,
és megigazítsa a haját, s az illető rögtön észrevette, hogy a vér és a víz (az
izzadság viszont nem) befröcskölte a tükör felületét és vele együtt az összes
tükörképet, az övét is, amint belenézett. Akár a másik két vendég, ő is a küszöbön
állt, de nem lépett be, mintha bármennyire nem gondol is az ember a társadalmi
szabályokra ilyen pillanatokban, úgy találnák, hogy csak a családtagoknak áll
jogában átlépni a küszöböt. A három vendég csak a fejét dugta be, előrehajoltak,
akár a gyerekeket hallgató felnőttek, de undorból vagy tiszteletből nem léptek
közelebb; talán undorból, bár az egyikük orvos volt (az, amelyik megnézte magát
a tükörben), és úgy lett volna természetes, ha magabiztosan előrelép, és megvizsgálja
a lány testét, vagy legalábbis letérdel mellé, és két ujjával megtapintja a
nyakát. De nem tette, még akkor sem, amikor a szemmel láthatólag egyre sápadtabb
és erőtlenebb apa feléje fordult, és lánya testére mutatva, könyörögve, ám pátoszmentesen,
így szólt hozzá: „Doktor úr”, hogy azonmód hátat fordítson neki, meg sem várva,
vajon válaszol-e az orvos a szólítására. Nemcsak neki és a többieknek fordított
hátat, hanem a lányainak is, az élőnek és annak, akit még nem mert halottnak
tekinteni, majd a mosdóra könyökölt, s fejét a kezére támasztva mindent kihányt,
amit csak megevett; azt a húsdarabot is, amit végül rágás nélkül nyelt le. Fia,
a fivér, aki jóval fiatalabb volt a két lánynál, odalépett hozzá, de segítségképpen
csak apja zakóját tudta megragadni, mintha meg akarná támasztani az öklendezőt,
hogy ne remegjen; de azoknak, akik látták, inkább úgy tűnt, mintha támaszt keresne
apja mellett azokban a percekben, amikor az édesapja képtelen volt támaszt nyújtani
neki. Rövid fütyörészés hallatszott. A kifutófiú, aki néha csak ebédidőben jelent
meg a rendeléssel, és épp letette a dobozokat, amikor eldördült a lövés, szintén
bedugta a fejét, s közben fütyörészett, amolyan fiúsan, ám rögtön abbahagyta
(egyidős volt a fültestvérrel), amint megpillantott egy pár magas sarkú cipőt,
mely félig lecsúszott a viselője lábáról, meg egy kissé felcsúszott, foltos
szoknyát – meg két foltos combot –, ugyanis onnan, ahol ő állt, ennyit láthatott
a földre zuhant lányból. Minthogy nem kérdezhetett semmit, de be sem mehetett,
és nem törődött vele senki, s mert azt sem tudta, vissza kell-e vinnie az üres
üvegeket, visszament a konyhába, és közben megint fütyörészett (de most a riadtságtól;
azért, hogy eloszlassa a félelmét), azt gondolván, hogy előbb-utóbb majdcsak
előkerül a szobalány, akitől az utasításokat szokta kapni, most azonban a lány
sem volt a megszokott helyén, sem az előszobában ácsorgók között; a szakácsnő
ellenben – mint egy régi bútordarab – fél lábbal a fürdőszobában volt, fél lábbal
pedig kint, és kezét a kötényébe törölgette, vagy talán a kötényét fogva hányta
magára a kereszteket. A szobalány, aki a lövés pillanatában helyezte a hallban
álló márványasztalra a tiszta tálkákat, amelyeket éppen behozott, s így nem
is tudta megkülönböztetni a lövést a saját maga által egyidejűleg okozott zajtól,
igen óvatosan, bár elég szerencsétlenül – miközben a fiú, szintén jó hangosan,
kipakolta a dobozokat – egy tálcára csúsztatta a fagylalttortát, amelyet aznap
reggel kellett megvennie a vendégek miatt. Amikor készen állt a torta, és úgy
számolta, hogy az étkezőben körülbelül befejezték a második fogást, bevitte
és letette az asztalra, ahol, meglepetésére, húsmaradékokat meg a terítőn rendetlenül
elszórt evőeszközöket és szalvétákat talált, embert viszont egyet sem (csupán
egyetlen teljesen tiszta tányér volt, mintha az asztaltársaság egyik tagja,
az idősebbik lány, hamarabb befejezte volna az evést, és ki is törölte volna
a tányérját, vagy nem is vett volna a húsból). Akkor jött rá, hogy szokása szerint
megint hibázott: behozta a desszertet, mielőtt leszedte volna a tányérokat és
tisztákat rakott volna fel; mégsem merte összeszedni és egymásra rakni a piszkosakat,
hátha a távol lévő asztaltársaság még nem fejezte be és folytatni akarja az
evést (lehet, hogy gyümölcsöt is kellett volna hoznia). Mivel azt az utasítást
kapta, hogy az étkezések alatt ne mászkáljon a lakásban, s maradjon a konyha
és az ebédlő között, hogy ne legyen útban vagy ne terelje magára a figyelmet,
nem mert csatlakozni a fürdőszobaajtóban számára ismeretlen okból csoportosulókhoz.
Így hát ott maradt, hátratett kézzel, a tálalónak támaszkodva, és aggodalmasan
nézte a tortát, amelyet éppen hogy letett a sivár asztal közepére, és azon töprengett,
tekintettel a hőségre, vajon nem kellene-e visszatennie a hűtőszekrénybe. Dudorászott
egy csöppet, fölvett egy leesett sótartót, bort töltött az egyik üres pohárba,
melynek tartalmát az orvos felesége hamar felhörpintette. Miután néhány percig
bámulta, amint a torta lassan olvadni kezd, és képtelen volt döntést hozni,
megszólalt a csengő. Mivel az ajtónyitás is a feladatkörébe tartozott, megigazította
a főkötőjét, lesimította a kötényét, megnézte, nem csavarodott-e el a harisnyája,
és kiment az előszobába. Futó pillantást vetett balra, a csoport irányába, melynek
duruzsolását és kiáltozásait már odabent is feszülten hallgatta, mégsem állt
meg, és nem is ment oda, hanem kötelességtudóan jobbra fordult. Amint ajtót
nyitott, nevetést hallott, s az orrát erős kölniillat csapta meg (a lépcsőházban
sötét volt), amely a legidősebb fiútól vagy az újdonsült sógortól származott,
aki nemrég tért vissza a nászútjáról. Együtt érkeztek; valószínűleg az utcán
vagy a kapuban futottak össze (bizonyára kávézni jöttek, pedig a kávé még sehol
sem volt). A szobalányra is majdnem átragadt a nevetés, miközben félreállt és
beengedte őket, s még azt is látta, miként változik meg azonnal az arckifejezésük,
mint sietnek végig az előszobán a fürdőszoba előtt ácsorgó sokaság felé. A férj,
a sógor sietett hátul, falfehéren, keze az idősebb fiú vállán, mintha késleltetni
szeretné, hogy meglássa, amit esetleg megláthat, vagy csak kapaszkodna belé.
A szobalány már nem ment vissza az ebédlőbe, hanem utánuk eredt, s hozzájuk
hasonlóan ő is megszaporázta lépteit. Amikor a fürdőszobaajtóhoz ért, ismét
– ezúttal még erősebben – megcsapta az orrát az egyik fiatalember kellemes kölnivizének
illata; mintha kiömlött volna az üveg tartalma, vagy talán csak egy hirtelen
támadt izzadságfelhő felerősítette az illatot. Ott maradt az ajtóban, a szakácsnő
és a vendégek oldalán, és a szeme sarkából látta, amint a kifutófiú fütyörészve
az ebédlőbe siet a konyhából; biztosan őt kereste, ám a lány annyira meg volt
szeppenve, hogy nem szólt neki, nem kiáltott rá, egyáltalán nem törődött vele.
A fiú, aki addigra már eleget látott, kétségkívül az ebédlőben tartózkodott
egy ideig, majd köszönés nélkül távozott, s még az üres üvegeket sem vitte magával.
Amikor órák múlva végre leszedték az olvadt tortát, és papírba csomagolva a
szemétkosárba dobták, hiányzott belőle egy jókora szelet, pedig az asztaltársaságból
senki sem nyúlt hozzá, az orvos feleségének a pohara pedig ismét üres volt.
Mindenki azt hajtogatta, milyen szerencsétlen is Ranz, a sógor, a férj, az apám,
hiszen immár másodízben özvegyült meg.
Publisher | Európa Könyvkiadó |
Source of the quotation | Javier Marías: A szívem fehér, p. 9-14. |
|