Salamon Ernő: Rămas bun de la mama (Búcsú anyámtól in Romanian)

Eltelt már nem egy esztendő, nem egy óra, nem egy perc,
hogy az anyámtól búcsúztam. Keserűen megölelt,
egyetlenül szép szemében árvaságunk könnye sírt,
didergett a harmincfokos hidegben, de kikísért.
Ékesszóló, szépen szóló, szívhez szóló panasza
nem érdekelt, rámordultam, megfagy, menjen már haza.
Vállkendőjét összefogta, elhallgatott és megállt,
csodára, hogy megenyhülök, rámosolygok, arra várt.
Fiatal voltam még akkor, szegénységem szégyelltem,
testvéreim letagadtam, velük együtt nem mentem.
Szagos, csúf a szegény, mondtam. Szája szolga, nyála só,
foga hullik, húsa válik, köpdöső és kapdosó.
Elég volt a szegénységből, megyek most már magamnak,
ne ruházzon a rokonság, jaj de csúfak, ha adnak.
Kimondani nem mondottam mindezt, de ezt gondoltam.
Állott anyám a hidegtől s a fájdalomtól ámultan.
,,Elmész, fiam – ez telt tőle – el tudsz menni, hagyj fiam,
csak azt nem tudom mit tegyek, hogy is viseljem magam.
Viszed, neked kisütöttem az utolsó egy libám,
mit mond majd a három kisebb, azt mondja, az én hibám.
Elküldelek egyetemre. Addig, amíg ott leszel,
fedezzük a tanulásod, mindnyájunk böjtöt visel.’’
- Ha sajnálod, el se megyek - ,,Ha így beszélsz, el se menj.
Tanulni kell. Arra kérlek, vagy írj nekünk, vagy izenj.
Engedd, hogy megcsókoljalak.’’ – Csókolj, hanem mire jó,
ne örökké pityeregjél, szégyellem, az nem való!
Átkozott csontos pofámon édes arca nyoma fáj,
gyönyörű pergamensárgán – megálmodom – visszaszáll,
Állott bokáig a hóban, nézett-nézett nagy búsan.
Mondott volna még valamit, de félt szólni biztosan.
Állt, csak állt. Fázott a lába. De rég kellett egy cipő!
Két és féléve beszéltük. De megvenni? Hát ki ő?

A trecut nu un an, nu o oră, nu un minut,
de când m-am despărțit de mama. M-a îmbrățișat amarnic,
din ochii ei frumoși picurau lacrimi de orfani,
dârdâia în frigul de treizeci de grade, dar m-a însoțit.
Jalba ei grăitoare, frumoasă, inimoasă
nu m-a atins, m-am răstit la ea, e ger, să meargă acasă.
Și-a străns mantila, a tăcut și a așteptat
la vreo minune, că mă voi calma, voi zâmbi, a sperat. 
Am fost tânăr atunci, de sărăcie îmi era rușine,
i-am negat pe frați, n-am intrat cu ei în cârdășie.
Miroase săracul, e urât, am zis. Gura-i slugă, saliva-i sare,
îi cad dinții, carnea-i moale, tot scuipă și n-are răbdare.
Îmi ajunge din sărăcie, pe cont propriu mă duc acum,
să nu mă îmbrace rudele, vai ce urâți sunt, când dau.
Toate astea n-am rostit, doar mi-a trecut prin minte.
A stat mama uimită de frig și de mâhnire.
,,Pleci, fiule - atât a spus - poți pleca, lasă-mă,
dar nu mai știu ce să fac, cum să mă descurc singură.
Ți-am împachetat ultima mea gâscă, friptă,
mă vor acuza ceilalți trei mai mici, că-s eu de vină.
Te trimit la școală. Până când vei sta la studii,
suportăm cheltuielile, noi vom posti cu toții.''
- Dacă regreți, nu mă duc - ,,Dacă așa crezi, să nu te duci.
Trebuie să înveți. Te rog să ne scrii sau să ne anunți.
Lasă-mă, să te sărut.'' - Sărută-mă, dar ce folos,
nu mai plânge mereu, mie rușine, nu-i cuviincios!
Pe mutra mea afurisită, urma obrazului ei mă doare,
în galben minunat de pergament - voi visa - reapare.
A stat până-n gleznă în zăpadă. M-a privit foarte tristă.
Mi-ar fi spus încă ceva, dar desigur îi era frică.
A stat, și a stat. Îi era frig la picioare. De când n-are ghete!
De doi ani și jumătate am discutat. De cumpărat? Dar ea cine e?