József Attila: Hopeless contemplation (Reménytelenül in English)

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

You all reach, slowly, at some point,
some sad, cold waterside or melancholic slope,
that would certainly disappoint,
and you look around, nodding pensive, with no hope.
 
I try to contemplate, light-heartedly,
all this scenery, in all honesty, as you would be doing.
Then, at once, I catch sight, suddenly,
Of axes’ silver scintillating on the poplars’ leafing.
 
My tiny heart crouches on the poor twig of nothing,
its thin and weary vessels throb soundless in fear.
Stars twinkling around the groundless are gathering,
they gaze, amaze, wonder, softly whisper, can’t hear.