Hervay Gizella: In the international language of poverty (A nyomor nemzetközi nyelvén in English)

Először láttam azt a kék lavórt s alatta az állványt,
a zománc lepattogzott az égről,
s a lavór alatt az állvány megszólalt
a nyomor nemzetközi nyelvén:
"szomorú kék lavórban mosta a ruhát,
pattogott az égről a zománc,
felhő-fehér lett, kiöblíti,
végtelen jajgatásra teríti
ronggyá mosott áhítatát."
Nekem még anyanyelvem ez a nyelv.
Ha lehunyom szemem,
zsákok dőlnek egymásra kopott állomásokon,
napok dőlnek egymásra fáradtan,
karok hullnak súlyosan a térdre,
tenyerek nyílnak ki lassan,
s álmodnak a duzzadt ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a fáradtság mozdulatai között,
a lezuhanó hétköznapok súlya alatt.

Ki kérdezi még, hogy mért fordulok féktelen mozdulattal
mindig arra, ahol új szavak sejlenek fel,
gyenge fényük villámlik szememben.

A nyomor nemzetközi nyelve
majd érthetetlenné válik; és végre
értelmetlenné verseim.
A szavak súlya nem zuhan rád,
a szépség tenyere kinyílik,
s álmodnak a karcsú ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a féktelen mozdulatok között,
a felszálló hétköznapok mámorában.

The first time I saw that blue wash-dish, the stand beneath it,
the enamel had chipped off from the sky,
and beneath the wash-dish, the stand
began to speak in poverty's international language:
"she washed the clothes in a sad blue wash-dish,
the enamel had chipped off from the sky,
turned cloud-white, she rinses,
spreads, on endless wailing,
her devotion washed to a rag".
For me this language is my mother-tongue still.
If I close my eyes,
sacks lean on each other at shabby stations,
tired days lean on each other,
arms drop heavily on knees,
palms slowly open
and swollen knuckles dream.
Nowhere am I as at home 
as among movements of fatigue
beneath the weight of falling working days.
 
Who still asks why I always turn with a frenzied movement
to where new words can be detected,
their feeble light is lightning to my eyes.
 
The international language of poverty
will become incomprehensible with time;
and finally, my poems devoid of sense.
The weight of words will not fall upon you,
the palm of beauty will open,
and slim knuckles will be dreaming.
Nowhere am I as at home
as among frenzied movements
in the rapture of rising working days.