Pethes Mária: Arcod mandalája

gondtalan napfény csipkézte

a szellőtől pánikba esett nyárfák leveleit

a kertvégi eperfa alól cefreszag dőlt

és nagyapám diadalittas arca fénylett

mikor az első pálinkát felmutatta az égre

saját főzet

és nagyanyám mosolya koszorúzta az enyémet

amikor megengedte

hogy a tojással szelídített likőrt

átszellemülten vegyem nyelvem hegyére

miként majd évekkel később csókodat

sárga lepkék jártak inni

az orgonafák árnyékában dőzsölő csaphoz

boldog voltam

mert átnéztél a szomszéd kertből

ahogyan most az idő gyöngyvásznán

mint fürkésző gyerek

*

törvénytelenül ültél

szívem terített asztalához

pedig etikám elektromos vezetékén

ott volt a figyelmeztető tábla

vigyázat nagyfeszültség

sokáig vártam

de mire rájöttél mit kell tenned

már nem volt

se teríték

se asztal

se szív

*

szívem lőtt madár

kapillárisain homokszemek peregnek

valahol a testemben

összeáll belőle arcod mandalája

amit aztán a bölcs szerzetes-idő

a semmibe fúj