Pethes Mária: A megbékélés mosolya

Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban
magadban kell megtalálnod önmagad
.
Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán
ahogy a kertben a magányos barackfa
de már nem fáj
hogy a kiváltság visszhangjával teli város
elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét
Nem csábít az álmatlanság szirénéneke
Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid
a távolság ízétől megkeseredett meglepetések
Hiába esküszik föl elpusztításodra
a nyugtalanság és a remény káprázata
.
Már tudod
minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot
és mielőtt minden emléked kioltja a feledés
a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog
egy lángra éhes csillag
Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége
és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya