Mezei András: Hagyd a népedet...

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
Ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

Hagyd a népedet kihalni
más népek léte alatt,
szivárogtasd el vérüket –
mely mindnél nyughatatlanabb.

Hagyd a népedet elpusztulni.
Könyörülj rajta, Istenem.
Amit megadtál annyi népnek:
ne maradjon irmagja sem.

Ne váljon többé szét a tenger.
Ég eledelt többé ne adjon.
Sziklából víz, a magasságból
vezérlő törvény ne fakadjon.

Váljon a vérük vizekké:
inkább legyenek ők a békák,
bugyborgó mocsarak alá
húzzák Izrael maradékát.

Legyen jégeső ez a nép:
küldetését hogy ne tudja.
Saját álmait verje el,
Gósen földjén ne legyen útja.

Sötétség is inkább legyen,
mintsem a fényben, főhelyen,
a népek és az Úr között
kiválasztott bűnbak legyen.

Mert csipkebokrot lát e nép
ott is, ahol a máglya füstöl:
fogadtál-e hallelujákat,
Uram, az auschwitzi füstből?!

Ne állítsd meg, mint Gibeonban,
a napot, de tedd az éjszakát
néped fölé, temesd el Júda
fehérlő sátortáborát.

Miközben ég a láng középütt,
örökmécsesük úgy örök:
a korsóból a keserűség
kifogyhatatlan füstölög.

A babiloni hármakért
hatmilliót ki égni hagytál,
Sidrák, Misák, Abednegó:
csalétkeid kiket kihoztál

alsóruhástul, köntösöstül
a tüzekből, hogy meg nem égtek,
akkor pusztultak volna el
mélyén az izzó kemencének,

hogy népedet ne járja át
azóta is a tűz szaga,
ne lett volna Lengyelország
a kemence bejárata.

Üres. Üres. Üres. Üres.
Hívás nélküli űri csendben
ígéreteid ellobantak
minden csodánál hevesebben.

Mi java lett a világnak
az, hogy ösztönük ellenére
(mikor ők Tarsisba vágytak)
hajszoltad őket Ninivébe?!

Aki adtad a szétszóratást,
ha a vágyódást nem adtad volna,
lerombolt Jeruzsálemükért
már az is elegendő lett volna.

Maradt volna a kő a kúton,
mintsem az idők kútjai
tornyosuljanak fölébe:
átlátszó megváltásai,

ahogyan József kivezette
az éhségből Egyiptomot…
Maradt volna a kő a kúton,
a kútban a ledobatott.

Aki a látomást adtad
vigaszul minden szenvedésre,
lökted volna le Jákobot
lajtorjástul a kő-sötétbe.

Mért nem került a hátukba
tűzoszlopuk oly hirtelen,
hegyed alatt néped, igéd
benne sistergett volna el.

Ki az írást adtad nekik,
ha a szombatot nem adtad volna,
Sabbat helyett a kopár égbolt –
már az is elegendő lett volna.

Aki adtad Jeremiást,
ha a siralmat nem adtad volna,
Irdatlan puszta kőfalad –
már az is elegendő lett volna.

Lerombolt Jeruzsálemért
ha csak a Tant nem adtad volna,
a kövek helyett szavakat –
az is már elegendő lett volna.

És aki Pilátust adtad,
ha Jézust nem adtad volna,
az elmaradt megbocsátás –
már az is elegendő lett volna.

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

(EPILÓGUS)

Tedd meddővé az öleket
magad Uram, ha módod van rá,
vond vissza ígéretedet:
népedet ne tedd hatalmassá.

Jézus? – Van úgy, hogy egy zsidó is
túl sok egy országnak, Uram:
ne ítéld meg a népeket
általuk morálisan.

És ha megszántad majdan őket,
tudhatod, hisz a Te jogod:
átkos népedből kegyelemmel
vezesd ki Egyiptomot.