Montale, Eugenio: Az évszakok (Le stagioni in Hungarian)

Il mio sogno non è nelle quattro stagioni.
 
Non è nell’inverno
Che spinge accanto a stanchi termosifoni
E che spruzza di ghiaccioli i capelli già grigi.
E non è nei falò accesi, nelle periferie
Dalle pandemie erranti, non è nel fumo
D’averno che lambisce i cornicioni
E neppure è nell’albero di Natale
Che sopravvive, forse, solo nelle prigioni.
 
Il mio sogno non è nella primavera
L’età di cui ci parlano antichi tabulari,
e non è nelle ramaglie che stentano a mettere piume,
e non è nel tinnulo della marmotta
quando s’affaccia dal suo buco,
e neanche è nello schiudersi delle osterie e dei crotti
e non è nell’illusione che ormai più non piova
o pioverà forse altrove, chissà dove.
 
Il mio sogno non è nell’estate
Nevrotica di falsi miraggi e non è nelle lunazioni
Di malaugurio, non è nel reticolato
Del tramaglio squarciato dai delfini,
non è nei barbagli dei suoi mattini,
e non è nelle subacquee peregrinazioni
di chi affonda con sé e col suo passato.
 
Il mio sogno non è nell’autunno
Fumicoso, avvinato, rinvenibile
Solo nei calendari o nelle fiere
Dei barbanera, non è nelle sue nere
Fulminee sere, non è nelle processioni
Vendemmiali o liturgiche, non è nel grido dei pavoni
Non è nel giro dei frantoi, non è nell’intasarsi
Della larva e del ghiro.
 
Il mio sogno non sorge mai dal grembo
Delle stagioni, ma nell’intemporaneo
Che vive dove muoiono le ragioni
E Dio sa s’era tempo; o s’era inutile.

Az álmom nem a négy évszakban van
 
Nem a télben mely a fáradt radiátorok
Mellé készteti az embert és jégcsapokkal
Hinti be a már úgyis ősz haját. És nem
A peremvidéken kószáló járványoktól égő
máglyákban van, nem Averno ködében,
mely a párkányokat nyaldossa, mégcsak
nem is a karácsonyfában, mely talán
csak a börtönben marad fenn.
 
Az én álmom nem a tavaszban van, abban
A korban, melyről az ókori táblázatok regélnek,
és nem az ág – bogokban melyek oly nehézkesen
bontanak rügyet, nem a mormota, trillázó hangjában,
mikor kibújik odvából, sem a kocsmák és a bisztrók
egymás utáni újranyitásában, és nem abban
az illúzióban, hogy már nem fog esni,
vagy talán máshol, ki tudja hol.
 
Az én álmom nem a hamis látomásoktól
Idegbeteg nyárban van, és nem a holdkeringés
Baljós előjelzéseiben, nem a delfinek által
Széttépett rácsos hálóban, nem reggeljeinek
ragyogásában, és nem azoknak a víz alatti
bolyongásaiban, melyek elsüllyednek önmagukban.
múltjukkal együtt.
 
Az én álmom nem a füstös, borral átitatott
Őszben van, ami csak a naptárokban fellelhető,
Vagy Barbanera vásáraiban, nem az ő villámgyors
Fekete estéiben, nem a szüreti vagy a szertartásos Körmenetekben, nem a pávák kiáltozásában,
Nem az olajmalmok körüljártában, nem a lárvák
És a pelék téli álmukba való bezárkózásában.
 
Az én álmom sohasem az évszakok
Méhéből fakad, hanem az időnkivüliségből,
Abból, ami ott él ahol elhalnak az értelmek,
És Isten tudja, hogy idő volt – e: vagy hiábavaló.