Heaney, Seamus: Nyári ház (Summer Home Magyar nyelven)
Summer Home (Angol)I Was it wind off the dumps or something in heat
dogging us, the summer gone sour, a fouled nest incubating somewhere?
Whose fault, I wondered, inquisitor of the possessed air.
To realize suddenly, whip off the mat
that was larval, moving and scald, scald, scald.
II Bushing the door, my arms full of wild cherry and rhododendron, I hear her small lost weeping through the hall, that bells and hoarsens on my name, my name.
O love, here is the blame. The loosened flowers between us gather in, compose for a May alter of sorts. These frank and falling blooms soon taint to a sweet chrism.
Attend. Anoint the wound.
III O we tended our wound all right under the homely sheet
and lay as if the cold flat of a blade had winded us.
More and more I postulate thick healings, like now
as you bend in the shower water lives down the tilting stoups of your breasts.
IV With a final unmusical drive long grains begin to open and split
ahead and once more we sap the white, trodden path to the heart.
V My children weep out the hot foreign night. We walk the floor, my foul mouth takes it out On you and we lie stiff till dawn Attends the pillow, and the maize, and vine
That holds its filling burden to the light. Yesterday rocks sang when we tapped Stalactites in the cave’s old, dripping dark Our love calls tiny as a tuning fork.
|
Nyári ház (Magyar)I Szeméttelepek szele jött, vagy a hőség üldöz minket
valamivel, egy bezápult nyár, rothadás megbúvó fészke erjed?
Ki a hibás, töprengtem, megszállott levegő inkvizítora.
A hirtelen rádöbbenés, felkapjuk a gyékényt,
mert lárvás, és rázzuk és forrázzuk, forrázzuk, forrázzuk.
II Egy ölre való vadcseresznyeággal, rododendronnal préselődöm be az ajtón, és hallom az apró, elveszett női sírást a hallon át, bőgi rekedten a nevemet, a nevemet.
Ó, itt van a baj, szerelmem. Kettőnk közt a laza virág-halom összevon, komponál májusi oltárt. Ezek az őszinte és esendő szirmok hamar édes kenetté bomlanak.
Ügyelj. Kend meg a sebet.
III Ó, mi jól bepólyáltuk sebünket otthonos takaróval,
feküdtünk, mintha penge hideg lapja hajszolt volna eddig.
Egyre inkább posztulálom a vastag heget most is,
ahogy a zuhany alatt lehajolsz, s a víz elevenen pereg melled dőlt kancsóin.
IV Még egy végső, zenétlen lendülettel a hosszú magvak nyílni kezdenek és hasadva
szökkenni, és mi újra szívhatjuk a szív fehérre kitaposott útját.
V Gyerekeim felsírnak a forró, idegen éjben. Járkálunk lent, mocskos szájjal téged Hibáztatlak, moccanatlan fekszünk, míg a hajnal Párnánkra nem néz, a kukoricára, vadszőlőre,
Mely teljessége terhét tárja a fénynek. Tegnap sziklák daloltak, ahogy sztalaktitokat Ütögettünk a csöpögő, öreg barlangsötétben — Szerelmünk pici hangvillája szólt: csak éppen.
|