Kemenczky Judit: Viliem Karlos Viliemsu (William Carlos Williamsnek Szerb nyelven)
William Carlos Williamsnek (Magyar)ha sokáig dolgozom éjszaka és rendezni próbálom a délelőtt és délután megtörtént eseményeket rendezni szétszórt gondolataim és makacsul visszatérni néhány halottra ha közben teát iszom kikapcsolom a fűtést és szellőztetek ha szobám falán felfedezem a geometrikus az önmagába visszatérő minták halvány rajza közt a labirintus tévedhetetlen jeleit ha lezárom szemem és szemhéjam belső falán kirajzolódik a némán kanyargó vaksötét út és menekülők elcsigázott tánca ha egy férfi naplójában a vereség és páratlan balsors oldalaira találok ha tűz örvényszín napot lenget a szél s a befagyott folyó alól vizizene száll ráktestü csembalók cápahegedűk és korallkürtök a szeretetlenség akkordjai ha felismerem némák szívében a szavak nagy zarándokútját s látom testüket mely a törékeny ruházat alatt mint nehézsörényű oroszlán bőg és tündököl ha majd véget ér ez a nap ez az észvesztő futás a simára döngölt agyagon a szárny és farkcsapás legyek és férgek rohamát kivédeni ha szétnyílt ágyam szakadéka felett szárnyas nap repül a mérleg előtt fekete lámpákat gyújt a kéz s az ezüsttartóban mozdulatlan szív ítéletre vár ha a törvény őre fülemhez hajol üvöltve és szól: itt nem mehetett be senki más mert ezt a bejáratot csak neked szánták most megyek és becsukom igen ha a szentély mélyén arcomba vág a hó s megfeketült vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó kiáltás felel ha kifaragtam fuvoládat amin majd te játszol s elnevezem Aruziétnek a vesztőnek ha világosság és sötétség kettős tekintete hirtelen egymásba olvadnak akkor leengedem végre a sárga redőnyt s mezítelen talppal a konyha kőkockáin táncolok s halkan dúdolom neked és magamnak:
hiány ó hiány idegen hullámverés ajkait kóstoló FÉNY Te kit a megragadott emlékezet sóból és a tenger hulladékaiból faragott szobrok közé képzel a lerombolt színház kőpárkányaira hol a magashomloku álarc repedéseiből kettétört arc figyel hol a sötét selyem és lószőrparókát a tenger apró fekete madarai tépdesik te akkor oszthatatlan adományaiddal a SZINÉSZ megkínzott szemhéjára hallgatag szájára s a felfelé fordított tenyéren átzúduló idő szenvedélyes ábráira szállsz add vissza közömbös szívemnek add vissza félelemtől szorongástól megtisztult tetemnek az öröm könnyű nyelvét melyet a mélységek áramlata a csupa árulás és csupa megbánás a nekilendülés és visszahullás számtalan mozdulata a vastrónusán izzó szibilla egyetlen engedékeny intésére szült
|
Viliem Karlos Viliemsu (Szerb)ako tokom noći dugo radim i pokušavam srediti preopdnevne i popodnevne događaje srediti svoje razbacane misli i tvrdoglavo vratiti se do nekih umrlih ako usput čaj pijuckam isključim grejanje i provetravam ako na zidovima među pravilno pojavljajućim geometriskim figurama bledih crteža otkrijem nedvosmislene znakove lavirinta ako zatvorim oči i na unutrašnjoj strani mojih očnih kapaka ocrtava se nemo krivudava tamna cesta i moran ples begunaca ako u dnevniku jednog muškarca pronađem stranice poraza i jedinsvene zle kobi ako vetar sunca boje užarenog vira leluja a ispod zaleđene vode vodena muzika se širi akordi osamljenosti su zvuci čembala s telima raka violine ajkule i rogova koralja ako u srcima nemih prepoznajem dug put hodočasnika i ispod pocepanih odela vidim kako njihova tela sjaje i riču poput lavova s bujnim grivama ako će se završiti i taj dan u toj besomučnoj trci na glatkonabijenoj ilovači odbiti zamahe krila i repova nalete muha i crva ako nad provalijom mog rasklopljenog kreveta krilato sunce lebdi ruka ispred vage crne svetiljke pali a nepomično srce u srebrnoj podlozi presudu čeka ako čuvar zakona urlajući se saginje do mojih ušiju i kaže: tu niko nije mogao ući jer je taj ulaz samo za tebe predviđen zatvoriću stvarno ako na dnu svetišta sneg me obasipa i sa garavih platna na moje približavanje odjekujući krik odgovara ako sam tebi namenjenu flautu otesala nazvaću Aruzietom pogubnikom ako dvostruki pogledi svetla i tame odjedanput se stapaju onda ću konačno spustiti žutu roletu i golim stopalama plesati na kamenim pločama kuhinje i tiho tebi i sebi pevušiti:
manjak o manjku Svetlo ti što usne tuđih valova kušaš Ti koga uhvaćeno sećanje između iz soli i morskih otpadaka isklesanih statua na kamenom atulu srušenog kazališta stavlja gde iz pukotina visokočelnog krabulja slomljeno lice promatra gde vlasulju pravljenu iz tamne svile i konjske dlake crne sitne ptice mora čupaju ti onda sa nedeljivim prilozima na mučene kapke neme usne GLUMCA i na preko gore okrenutih dlanova prodrlih slika prošlih strasti se spuštaš vrati mom ravnodušnom srcu vrati mom od straha i strepnje očišćenom telu radost veselog krika koju su dubine strujanja izdaje i kajanja nebrojeni pokreti poleta i pada na jedini popustljivi pokret na železnom tronu usijane sibile rodile
|