Pascoli, Giovanni: A bargai óra (L'ora di Barga Magyar nyelven)

Al mio cantuccio, donde non sento

se non le reste brusir del grano,

il suon dell'ore viene col vento

dal non veduto borgo montano:

suono che uguale, che blando cade,

come una voce che persuade.

Tu dici, E` l'ora; tu dici, E` tardi,

voce che cadi blanda dal cielo.

Ma un poco ancora lascia che guardi

l'albero, il ragno, l'ape, lo stelo,

cose ch'han molti secoli o un anno

o un'ora, e quelle nubi che vanno.

Lasciami immoto qui rimanere

fra tanto moto d'ale e di fronde;

e udire il gallo che da un podere

chiama, e da un altro l'altro risponde,

e, quando altrove l'anima è fissa,

gli strilli d'una cincia che rissa.

E suona ancora l'ora, e mi manda

prima un suo grido di meraviglia

tinnulo, e quindi con la sua blanda

voce di prima parla e consiglia,

e grave grave grave m'incuora:

mi dice, E` tardi; mi dice, E` l'ora.

Tu vuoi che pensi dunque al ritorno,

voce che cadi blanda dal cielo!

Ma bello è questo poco di giorno

che mi traluce come da un velo!

Lo so ch'è l'ora, lo so ch'è tardi;

ma un poco ancora lascia che guardi.

Lascia che guardi dentro il mio cuore,

lascia ch'io viva del mio passato;

se c'è sul bronco sempre quel fiore,

s'io trovi un bacio che non ho dato!

Nel mio cantuccio d'ombra romita

lascia ch'io pianga su la mia vita!

E suona ancora l'ora, e mi squilla

due volte un grido quasi di cruccio,

e poi, tornata blanda e tranquilla,

mi persuade nel mio cantuccio:

è tardi! è l'ora! Sì, ritorniamo

dove son quelli ch'amano ed amo.

Csöndes zugomba más zaj nem ér el,

a száraz búza neszez csak olykor,

s óraütések szállnak a széllel

a láthatatlan hegyi toronyból:

egyhangú zengés, szeliden úgy szól,

mint aki biztat, mint aki unszol.

Késő van, zenged, ideje, zenged,

hang, mely az égből szeliden árad.

De egy kicsit még elnéznem engedd

a fát, a pókot, méhet, a szárat,

órányi, évnyi, századnyi létet,

s vándor felhőket ívén az égnek.

Még hadd figyeljem mély nyugalomban

a szárnyak, lombok forgatagát itt,

s kakasszó harsan fel valahonnan,

s visszafelel rá messze a másik,

és mig a lélek máshova réved,

halljam a cserfes cinke-beszédet.

És szól az óra kongva megint fenn,

zendül először megütközéssel,

s aztán előbbi hangján, szelíden,

és rábeszél és gyöngéden érvel,

késztetve késztőn, int bátorítón:

késő van, így szól, ideje, így szól.

Ideje, sürgetsz, már hazatérnem,

szeliden zengő mennyei szózat.

De lásd, oly szép e kései, gyéren,

fátyolosan még felragyogó nap!

Késő van, értem, ideje mennem,

de egy kicsit még engedj merengnem.

Még egyszer engedj szívembe néznem,

múltamat újra élni magamban:

ott-e a virág csonkfa hegyében,

hol az a csók, mit sohasem adtam?

Életem engedd remete-fészkem

magános árnyán sírva idéznem.

És szól az óra újra, de szinte

haraggal dörren fejemre kettős

ütése, s tompul ismét szelídre,

s csöndes zugomban most ime meggyőz:

ideje immár, hogy útra váljak

szeretteimhez, szeretve várnak.