(IX. ének)
Verának
Ez előtt az ajtó előtt vagyunk, kedvesem,
együtt mintegy ikon előtt
mögöttünk meg
szívemen néhány sós-nehéz
könnycsepped éjjel figyemeztetnek
talán eljött az a pillanat
mikor az általam kimondott sértések
leperegnek rólad és csak a múltból
a jelenbe mentett reményt jelzik
míg az idő a sorsdöntő szakadékhoz közelít
mögöttünk az elfogyasztott nyarak fényes lejtői
az igazán sosem átkutatott tájakkal
ifjúsággal és nedvekkel terhelt heverő
ez előtt az ajtó előtt most áttetszőek vagyunk
akár a nyűtt kelme melyen keresztül
a volt szobákban
a vágyakozó test rezdüléseit sejteni lehetett
a vékony agykéregben a csillagok robbanását
míg hallatszott ahogy a pillanat
a szemérmetlenségtől
felforrt lávával
a Tejúttal a kritálytiszta vízzel
földdel és fűvel egyesül
ez előtt az ajtó előtt most tiszták vagyunk
ahogy az álom és valóság összetűzéseiben
keletkezett pikkelyek a bennünket
elárasztó három szent folyónál is nagyobb
örvényekben lehullanak amikor még
mint test és test vér és vér fény és fény
egy testben voltunk
ez előtt a kifelé nyíló ajtó előtt
tiszták vagyunk ahogy voltunk is
a befelé nyíló ajtó előtt
csak tegyük amit tenni kell.