Hálek, Vítězslav: Já přišel po stech letech k hrobu

    
Já přišel po stech letech k hrobu,
jenž býval někdy hrobem mým,
a hrobník zpívaje mou píseň,
mé kosti házel k ostatním.

„Hrobníku, najdi mi to srdce,
z něhož jsi tuto píseň vzal!“
A hrobník divil se a hledal,
krom kostí však nic neshledal.

Pak z hrobu vztýčil se a mluvil:
„To u nás, pane, neplatí;
mějte si srdcí třeba deset,
hrob hejřil je, vše utratí!“

A dokopal a já si vzdychnul:
„Tam, srdce mé, jsi dospělo!“
A hrobník jako na útěchu:
„To se vším tak, co vyznělo!“

Száz év múltán meglátogattam
saját hajdani síromat.
A sírásó, versem dúdolva,
hányta kifelé csontomat.

„Sírásó, szívemből fakadt
e dal, hát szívemet kivedd!”
Ő elképedve kutatott,
de csak csontokra lelt.

A sírból kimászott s beszélt:
„Uram, nálunk nem járja ez;
lehet Önnek szíve ezer,
a sír falánk, mindent megesz!”

Befödte. Sóhajtottam én:
„Ide jutottál hát, szivem!”
A sírásó, vígasztalón:
„Hát... ez marad mindenkiben.”
   
   
   
Erős túlzás volna azt állítani, hogy ez a vers jó, de azt is, hogy nem elég eredeti sőt nem elég groteszk és morbid...