Csónak padján halász ült,
Szíve nehéz mint kő.
Hogy szerelmese meghalt,
El az nem hihető.
Míg csillag ég az égen
Míg holdat gyújt az éj
Szállítaná szerelmét
A Rajnán, bármi mély.
Jön is, halvány a lányka,
Billen a kis hajó,
Neki reszket a térde,
S inge, mely takaró.
Le hullámokon úsznak
Nagy, nagy a nyugalom,
Remeg s inog a lányka.
Fázol, kedves, nagyon?
Lepled ing-leng a szélben,
Sajkánk gyorsan mozog.
A kabátomat öltsd fel,
Hideg az éj, ragyog.
Hegyek felé fehér kart
Nyújt szótlan szerető,
Boldog a teliholdtól,
Most bukik épp elő.
Az ó tornyok felé int
S halászna csillagot
A Rajnavíztükörben
Merev karjával — ott!
Ne mozgolódj, szerelmem,
Hadd el, fékezd magad!
Inged a víz kapdossa,
Az ár még elragad!
Városok képe úszik
Mellettük fent s alant,
S a fenti városokban
Cseng-bong ezer harang.
És letérdel a lányka,
Összeteszi kezét,
Tiszta, szép két szemében
Mélységes mély tüz ég.
Maradj nyugodtan, szentem,
Ne hintázz, ingadozz,
Még elragad az örvény,
A mozgás bajt okoz!
Feltűnik egy kolostor,
Kórusnak hangja zsong,
A templom ablakából
Fény, gyertyaláng borong.
Zengi a lányka csengőn
A hajnali misét,
S nézi könnyén keresztül
Ő halászkedvesét.
Kántálja síri hangon
A fiú a misét,
És nézi, nézi némán
Az ő szerelmesét.
Mind rózsásabb, pirossabb
Lesz a vizen a fény,
És egyre sápad, sápad
A drága, drága lény.
A holdfény szertefoszlott,
Már egy csillag sem ég,
A lány sem nyitja tágra
Már nagy fényes szemét.
Jó reggelt, drága lányka,
Drágám, jó éjszakát!
Miért, hogy most aludnál,
Hogy kél a napvilág?
Napfényesek a tornyok,
Zöld és zúg a vadon,
Madarak dala harsog,
Az élet vigalom.
Ébresztené is ő fel,
Hadd halljon örömet;
Felé hiába fordul,
Nincs kit látni lehet.
Arra repült egy fecske,
Nedves lett a begye,
Honnan jött, merre szállt el,
Nem tudja senki se.
Csónakjában az ifjú
Nem érint evezőt,
Tovább vízár sodorja
A tengerre ki őt.
Tengerjáró hajó vitt
Messziről messzire,
Eltűnődtem e sorson,
S vágytam valamire.
Egy fecske körözött fent,
Lent csónak, céltalan,
S e dalt zengé halásza,
De mintegy én magam.