Hartleben, Otto Erich: Az elhalt levél (Das welke Blatt Magyar nyelven)

In ihren Locken haftete ein welkes Blatt,

als ich mit ihr den alten Berg hernieder stieg

zum letzten Mal. Verstohlne Freude war es mir,

das braune Blatt im wirren braunen Haar zu sehn,

den stillen Zeugen stillgenossner, heiliger Lust,

und heimlich, glücklich lächelnd schritt ich neben ihr,

indes ein schwellend Säuseln durch die Kronen ging.

Doch eh wir noch das erste Haus der Stadt erreicht,

stahl ich ihr sacht das braune Blatt vom stolzen Haupt.

Und da ich nun nach ihren lieben Augen sah,

die ehrsam schon und sittig wieder schauten drein,

hob fragend sie den Blick empor: was nahmst du da?

Ich zeigt es schweigend. Eine dunkle Welle Bluts

floss über ihr schamhaftes Antlitz. Aber dann

schien plötzlich sie der heissen Wünsche eingedenk –

ein jäher Blitz hingebungsschwüler, starker Gluth

traf mich, es zitterten die offnen Lippen ihr,

und überwältigt bebte mir das bange Herz,

Ich fasste zuckend ihre Hand und presste sie

an meinen Mund und küsste sie zum letzten Mal,

indes ein schwellend Säuseln durch die Kronen ging.

Egy elhalt levél a hajában akadt el,

mikor az öreg hegyről ereszkedtünk le

utoljára. Titkon örömet okozott

a barna levél kusza barna hajában,

mely csendes és szent gyönyörünk tanúja volt,

és titkos, boldog mosoly kisért mellette,

míg a lombokon duzzadó szellő vonult.

De mielőtt a város első háza jött,

lekaptam büszke fejéről a levelet.

Majd eztán belenéztem drága szemébe,

már tisztességet tükrözött és erkölcsöt,

kérdőn emelte rám fejét: mit szedtél le?

Némán mutattam. Szemérmetes orcáját

egy vérhullám öntötte el. Aztán viszont

úgy tűnt, heves vágy ragadja meg hirtelen –

odaadó, erős izzás villanása

talált el, s nyitott ajkai megremegtek,

és rabul ejtve dobogott kába szívem,

megragadtam kezét, s odaszorítottam

ajkamhoz, csókot adva rá utoljára,

míg a lombokon duzzadó szellő vonult.