Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Kafka, Franz: Das Stadtwappen

Kafka, Franz portréja

Das Stadtwappen (Német)

Anfangs war beim babylonischen Turmbau alles in leidlicher Ordnung; ja, die Ordnung war vielleicht zu groß, man dachte zu sehr an Wegweiser, Dolmetscher, Arbeiterunterkünfte und Verbindungswege, so als habe man Jahrhunderte freier Arbeitsmöglichkeit vor sich. Die damals herrschende Meinung ging sogar dahin, man könne gar nicht langsam genug bauen; man mußte diese Meinung gar nicht sehr übertreiben und konnte überhaupt davor zurückschrecken, die Fundamente zu legen. Man argumentierte nämlich so: Das Wesentliche des ganzen Unternehmens ist der Gedanke, einen bis in den Himmel reichenden Turm zu bauen. Neben diesem Gedanken ist alles andere nebensächlich. Der Gedanke, einmal in seiner Größe gefaßt, kann nicht mehr verschwinden; solange es Menschen gibt, wird auch der starke Wunsch da sein, den Turm zu Ende zu bauen. In dieser Hinsicht aber muß man wegen der Zukunft keine Sorgen haben, im Gegenteil, das Wissen der Menschheit steigert sich, die Baukunst hat Fortschritte gemacht und wird weitere Fortschritte machen, eine Arbeit, zu der wir ein Jahr brauchen, wird in hundert Jahren vielleicht in einem halben Jahr geleistet werden und überdies besser, haltbarer. Warum also schon heute sich an die Grenze der Kräfte abmühen? Das hätte nur dann Sinn, wenn man hoffen könnte, den Turm in der Zeit einer Generation aufzubauen. Das aber war auf keine Weise zu erwarten. Eher ließ sich denken, daß die nächste Generation mit ihrem vervollkommneten Wissen die Arbeit der vorigen Generation schlecht finden und das Gebaute niederreißen werde, um von neuem anzufangen. Solche Gedanken lähmten die Kräfte, und mehr als um den Turmbau kümmerte man sich um den Bau der Arbeiterstadt. Jede Landsmannschaft wollte das schönste Quartier haben, dadurch ergaben sich Streitigkeiten, die sich bis zu blutigen Kämpfen steigerten. Diese Kämpfe hörten nicht mehr auf; den Führern waren sie ein neues Argument dafür, daß der Turm auch mangels der nötigen Konzentration sehr langsam oder lieber erst nach allgemeinem Friedensschluß gebaut werden sollte. Doch verbrachte man die Zeit nicht nur mit Kämpfen, in den Pausen verschönerte man die Stadt, wodurch man allerdings neuen Neid und neue Kämpfe hervorrief. So verging die Zeit der ersten Generation, aber keine der folgenden war anders, nur die Kunstfertigkeit steigerte sich immerfort und damit die Kampfsucht. Dazu kam, daß schon die zweite oder dritte Generation die Sinnlosigkeit des Himmelsturmbaus erkannte, doch war man schon viel zu sehr miteinander verbunden, um die Stadt zu verlassen.

Alles was in dieser Stadt an Sagen und Liedern entstanden ist, ist erfüllt von der Sehnsucht nach einem prophezeiten Tag, an welchem die Stadt von einer Riesenfaust in fünf kurz aufeinanderfolgenden Schlägen zerschmettert werden wird. Deshalb hat auch die Stadt die Faust im Wappen.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/31998.html

A város címere (Magyar)

A babiloni torony építésénél kezdetben minden a legkínosabb rendben folyt; sőt, talán túlságosan is nagy volt a rend, túlságosan sokat gondoltak útmutatókra, tolmácsokra, munkásszállásokra és összekötőutakra, mintha évszázadnyi szabad munkalehetőség állana előttük. Az akkoriban uralkodó szélsőséges vélemény szerint nem lehetett eléggé lassan építeni; nem is kellett nagyon eltúlozni e véleményt, s már attól is visszariadhattak, hogy az alapokat lerakják. Ekképp érveltek ugyanis: az egész vállalkozás lényege az a gondolat, hogy égig érő torony épüljön. E gondolat árnyékában mellékes minden egyéb. A gondolat, ha egyszer a maga nagyságában megszületett, nem tűnhet el többé; amíg emberek élnek, él az az erős vágy is, hogy a tornyot befejezzék. E tekintetben azonban nem kell félni a jövőtől, ellenkezőleg, az emberiség tudása növekszik, az építőművészet halad és haladni fog ezután is, azt a munkát, amihez nekünk egy évre volt szükségünk, száz év múlva talán fél év alatt elvégzik, ráadásul jobban, tartósabban is. Miért fárasszuk hát magunkat már ma erőnk határáig? Ennek csak akkor lenne értelme, ha azt remélhetnénk, hogy a torony egy nemzedék életében felépül. Ez azonban semmiképp sem volt várható. Sokkal elképzelhetőbbnek látszott, hogy a következő nemzedékek a maguk tökéletesebbé vált tudásával az előző nemzedékek munkáját hitványnak találják, és lebontják, ami felépült, hogy elölről kezdhessék. Efféle gondolatok bénították az erőt, és a torony építésénél sokkal inkább törődtek a munkásváros építésével. Minden ország fiai azt akarták, hogy az övék legyen a legszebb szállás, ebből összetűzések is adódtak, véres harccá fokozódó viszályok. E harcok már meg sem szűntek; a vezetők számára újabb érvet szolgáltatván, miszerint a tornyot a szükséges összpontosítás hiányában csak nagyon lassan, legalkalmasabban azonban inkább majd az általános békekötés után építhetik. Ám nemcsak harccal töltötték az időt, a harcok szüneteiben szépítgették a várost, ami azután új irigység és új harcok forrása lett. Így telt az első nemzedék élete, de a következőké sem volt más, csak a míves ügyesség fokozódott szüntelen, s vele a harci vágy is. Ehhez járult, hogy már a második nemzedék felismerte az égbe nyúló torony értelmetlenségét, ám addigra már sokkal inkább egymáshoz kötődtek, hogysem a várost elhagyták volna.

Mind e városban született mondákat s dalokat vágyakozás tölti el ama megjövendölt nap után, amelyen majd a várost öt gyorsan egymás után következő ütéssel szétzúzza egy óriásököl. Ezért is viseli címerében a város az öklöt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://germanistik.elte.hu

minimap