Morgenstern, Christian: „Álmok”. A lidércfények (»Träume«. Die Irrlichter Magyar nyelven)

Ein Irrlicht, schwebt' ich heut im Traume
auf einem weiten, düstren Sumpfe,
und um mich der Gespielen Reigen
in wunderlich geschlungnen Kränzen.
Wir sangen traurig-süße Lieder
mit leisen, feinen Geisterstimmen,
viel feiner als die lauten Grillen,
die fern im Korn eintönig sangen.
Wir sangen, wie das harte Schicksal
uns wehre, daß wir Menschen würden:
So oft schon waren wir erschienen,
wo sich zwei Liebende vereinten,
doch immer, ach, war schon ein andres
Irr-Seelchen uns zuvorgekommen,
und seufzend hatten wir von Neuem
zurück gemußt zum dunklen Sumpfe.
So sangen wir von unsern Leiden -
als uns mit einem Mal Entsetzen
in wirren Läufen huschen machte.
Ein Mensch entsprang dem nahen Walde
und lief verzweifelten Gebahrens
gerade auf uns zu -: Der Boden
schlug schwankend, eine schwere Woge,
dem Armen überm Haupt zusammen.
Verstummt zu zitterndem Geflüster
umschwirrten wir die grause Stelle ...
Bald aber sangen wir von neuem
die alten traurig-süßen Lieder.

Mint lidérc ingok álmomban ma
egy nagy, sötét és zord mocsáron,
körtánc: pajtásaim köröttem
furcsán fonódó koszorúkban.
Bús-édes dalokat daloltunk
szellemhangokon, lágyan, halkan
lágyabban mint a messzi tücskök
monoton kórusa a rozsban.
Énekeltünk, mintha a végzet
intene, hogy nagyok leszünk majd:
Oly gyakran fordultunk meg ott mi,
hol szerelmesek egyesültek,
ám ó de sokszor állt elénk már
egy másik lidércszellemecske,
s nagyot sóhajtva somfordáltunk
vissza a nagysötét mocsárba.
És fájdalmainkat daloltuk
mikor a rémület egy ízben
hanyatthomlok futni elűzött.
A sűrűből egy ember ugrott
ki s jött baljósan hadonászva
egyenesen felénk –: megingott
a talaj, s egy nyomasztó hullám
szegény fejére zárult össze.
Némultan, elszorult torokkal
sírtuk körül az iszonyú sírt...
De fújtuk újra nemsokára
ódon édes-bús dalainkat.