Rilke, Rainer Maria: Álmodás I. (Träumen I. Magyar nyelven)

 I

MEIN Herz gleicht der vergessenen Kapelle;
auf dem Altare prahlt ein wilder Mai.
Der Sturm, der übermütige Geselle,
brach längst die kleinen Fenster schon entzwei;
er schleicht herein jetzt bis zur Sakristei
und zerrt dort an der Ministrantenschelle.
Der schrillen Glocke zager Sehnsuchtsschrei
ruft zu der längst entwöhnten Opferstelle
den arg erstaunten fernen Gott herbei.
Da lacht der Wind und hüpft durchs Fenster frei.
Doch der Erzürnte packt des Klanges Welle
und schmettert an den Fliesen sie entzwei.

Und arme Wünsche knien in langer Reih
vorm Tor und betteln an vermooster Schwelle.
Doch längst schon geht kein Beter mehr vorbei.

Prag, 10. September 1896

I

SZÍVEM, akár egy elhagyott kápolna;
oltárán vad május haragja jár.
A vihar, az öntelt, duhaj cimbora,
kitombolta magát kis ablakán;
sekrestyéig lopózik a kaján,
s a ministráns-csengettyűt abajgatja.
A harang makacs, átható hangján
rég feledett áldozóhelyre hívja
Istent, aki elámul ezt hallván.
Felnevet a szél s ablakon kiszáll.
De haragosan a hangot felkapja,
s kettétöri épület kőlapján.

S fohászok hosszú sora térden áll,
a kaput koldus, mohos küszöb nyalja.
De imádkozó arra nem jár már.

Prága, 1896. szept. 10.