Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Austen, Jane: Emma

Austen, Jane portréja

Emma (Angol)

Chapter I.

Emma Woodhouse, handsome, clever, and rich, with a comfortable home and happy disposition, seemed to unite some of the best blessings of existence; and had lived nearly twenty-one years in the world with very little to distress or vex her.

She was the youngest of the two daughters of a most affectionate, indulgent father; and had, in consequence of her sister's marriage, been mistress of his house from a very early period. Her mother had died too long ago for her to have more than an indistinct remembrance of her caresses; and her place had been supplied by an excellent woman as governess, who had fallen little short of a mother in affection.

Sixteen years had Miss Taylor been in Mr. Woodhouse's family, less as a governess than a friend, very fond of both daughters, but particularly of Emma. Between them it was more the intimacy of sisters. Even before Miss Taylor had ceased to hold the nominal office of governess, the mildness of her temper had hardly allowed her to impose any restraint; and the shadow of authority being now long passed away, they had been living together as friend and friend very mutually attached, and Emma doing just what she liked; highly esteeming Miss Taylor's judgment, but directed chiefly by her own.

The real evils, indeed, of Emma's situation were the power of having rather too much her own way, and a disposition to think a little too well of herself; these were the disadvantages which threatened alloy to her many enjoyments. The danger, however, was at present so unperceived, that they did not by any means rank as misfortunes with her.

Sorrow came--a gentle sorrow--but not at all in the shape of any disagreeable consciousness.--Miss Taylor married. It was Miss Taylor's loss which first brought grief. It was on the wedding-day of this beloved friend that Emma first sat in mournful thought of any continuance. The wedding over, and the bride-people gone, her father and herself were left to dine together, with no prospect of a third to cheer a long evening. Her father composed himself to sleep after dinner, as usual, and she had then only to sit and think of what she had lost.

The event had every promise of happiness for her friend. Mr. Weston was a man of unexceptionable character, easy fortune, suitable age, and pleasant manners; and there was some satisfaction in considering with what self-denying, generous friendship she had always wished and promoted the match; but it was a black morning's work for her. The want of Miss Taylor would be felt every hour of every day. She recalled her past kindness--the kindness, the affection of sixteen years--how she had taught and how she had played with her from five years old--how she had devoted all her powers to attach and amuse her in health--and how nursed her through the various illnesses of childhood. A large debt of gratitude was owing here; but the intercourse of the last seven years, the equal footing and perfect unreserve which had soon followed Isabella's marriage, on their being left to each other, was yet a dearer, tenderer recollection. She had been a friend and companion such as few possessed: intelligent, well-informed, useful, gentle, knowing all the ways of the family, interested in all its concerns, and peculiarly interested in herself, in every pleasure, every scheme of hers--one to whom she could speak every thought as it arose, and who had such an affection for her as could never find fault.

How was she to bear the change?--It was true that her friend was going only half a mile from them; but Emma was aware that great must be the difference between a Mrs. Weston, only half a mile from them, and a Miss Taylor in the house; and with all her advantages, natural and domestic, she was now in great danger of suffering from intellectual solitude. She dearly loved her father, but he was no companion for her. He could not meet her in conversation, rational or playful.

The evil of the actual disparity in their ages (and Mr. Woodhouse had not married early) was much increased by his constitution and habits; for having been a valetudinarian all his life, without activity of mind or body, he was a much older man in ways than in years; and though everywhere beloved for the friendliness of his heart and his amiable temper, his talents could not have recommended him at any time.

Her sister, though comparatively but little removed by matrimony, being settled in London, only sixteen miles off, was much beyond her daily reach; and many a long October and November evening must be struggled through at Hartfield, before Christmas brought the next visit from Isabella and her husband, and their little children, to fill the house, and give her pleasant society again.

Highbury, the large and populous village, almost amounting to a town, to which Hartfield, in spite of its separate lawn, and shrubberies, and name, did really belong, afforded her no equals. The Woodhouses were first in consequence there. All looked up to them. She had many acquaintance in the place, for her father was universally civil, but not one among them who could be accepted in lieu of Miss Taylor for even half a day. It was a melancholy change; and Emma could not but sigh over it, and wish for impossible things, till her father awoke, and made it necessary to be cheerful. His spirits required support. He was a nervous man, easily depressed; fond of every body that he was used to, and hating to part with them; hating change of every kind. Matrimony, as the origin of change, was always disagreeable; and he was by no means yet reconciled to his own daughter's marrying, nor could ever speak of her but with compassion, though it had been entirely a match of affection, when he was now obliged to part with Miss Taylor too; and from his habits of gentle selfishness, and of being never able to suppose that other people could feel differently from himself, he was very much disposed to think Miss Taylor had done as sad a thing for herself as for them, and would have been a great deal happier if she had spent all the rest of her life at Hartfield. Emma smiled and chatted as cheerfully as she could, to keep him from such thoughts; but when tea came, it was impossible for him not to say exactly as he had said at dinner,

"Poor Miss Taylor!--I wish she were here again. What a pity it is that Mr. Weston ever thought of her!"



FeltöltőKóber György
Az idézet forrásaThe complete works of Jane Austen

Emma (Magyar)

1. Fejezet

Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte.

Gyöngéd és elnéző apa kisebbik leányának született, és mikor nővére férjhez ment, nagyon fiatalon ő lett a ház úrnője. Anyja oly rég meghalt, hogy simogató kezét halvány emlékként tudta csak felidézni, de helyét olyan kiváló nevelőnő foglalta el, aki szeretetével csaknem pótolni tudta az édesanyát.

Miss Taylor tizenhat évet töltött Woodhouse-ék házában, nem is nevelőnő volt, inkább a leányok barátnője, nagyon szerette őket, különösen Emmát, ők ketten igazán testvéri meghittségben éltek. Miss Taylort akkor sem vitte rá a lélek, hogy bármit megtiltson neki, amikor még - legalábbis névleg - nevelőnőnek számított, mióta pedig tekintélyének még az árnya is rég eltűnt, kölcsönös baráti szeretetben éltek együtt, s Emma azt tehette, amihez épp kedve támadt; nagyra becsülte ugyan Miss Taylor véleményét, de azért legtöbbször a saját feje után ment.

A baj csak az volt, hogy - így állván a dolgok - Emma mindig megtehette, amit a fejébe vett, s hajlott arra, hogy a kelleténél elégedettebb legyen önmagával; tartani lehetett tőle, hogy emiatt sok öröme megkeseredik majd később. De ez a veszély még nemigen jelentkezett, úgyhogy Emma a legkevésbé sem látta semmi kárát.

Most érte az első bánat - de ez is szelíden jött, mégcsak nem is igazi kellemetlenség alakjában. Miss Taylor férjhez ment. Miss Taylor elvesztése okozta élete első fájdalmát. Kedves barátnője esküvője napján történt először, hogy Emma hosszabb ideig bánatos gondolatokba merült. Az esküvő véget ért, a násznép hazament, ebédre már csak kettesben maradtak apjával, és még reményük sem lehetett, hogy lesz valaki, kívülálló harmadik, aki felvidítja a hosszú estét. Apja ebéd után szokása szerint ledőlt egyet aludni, Emma pedig, mit volt mit tenni, egyedül üldögélt, és veszteségén tűnődött.

Barátnőjét a házasság a boldogság reményével kecsegtette. Mr. Weston feddhetetlen jellemű, eléggé vagyonos, kellemes modorú férfi volt, korban is összeillettek; valamicske vigasztalást az a gondolat is jelenthetett Emmának, hogy önfeláldozóan, nagylelkű barátsággal kívánta és támogatta házasságukat; de mégis keserves volt neki a délelőtt. Miss Taylor a nap minden órájában hiányozni fog. Visszagondolt hajdani kedvességére - tizenhat év szeretetére és kedvességére -, hogy tanítgatta, hogy játszott vele ötéves kora óta, hogy szentelte minden képességét foglalkoztatására és szórakoztatására, ha egészséges volt; hogy ápolta mindenféle gyerekbetegsége idején. Nagy hálával tartozott ezekért is, de ha az utolsó hét évre gondolt, arra a teljes bizalomra és tökéletes egyetértésre, amely Isabella férjhezmenetele után alakult ki közöttük, mikor egymáson kívül alig-alig számíthattak más társaságára - még drágább, még gyöngédebb emlékek ébredtek lelkében. Ilyen barátnője, ilyen társnője nem mindenkinek akad; intelligens, művelt, hasznos, gyöngéd, aki részt vesz a család minden gondjában-örömében, s különösen Emma minden örömében, minden tervében, akinek mindent elmondhat, ami csak eszébe jut, s aki úgy szereti őt, hogy sosem talál benne hibát.

Hogy is fogja kibírni ezt a változást? Igaz, hogy barátnője csak fél mérföldnyire költözik tőlük: de Mrs. Westontól egy mérföldnyire mégiscsak más, mint Miss Taylorral egy fedél alatt; s bár jósorsa derűs természettel és kellemes otthonnal áldotta meg, most mégis a szellemi magányosság veszélye fenyegette. Apját gyöngéden szerette, de ő nem jelentett neki társaságot. Sem okos beszélgetésre, sem játékos csevegésre nem volt alkalmas. Egészségi állapota és öreges szokásai még nagyobbnak tüntették fel az amúgy is tekintélyes korkülönbséget: Mr. Woodhouse nem fiatalon nősült, világéletében gyöngélkedett, ezért került mindenféle, akár testi, akár szellemi megerőltetést, s szokásai jóval idősebbnek mutatták koránál. Kedvességéért és szíves természetéért ugyan mindenki szerette, szellemi képességei azonban nem szerezhettek neki barátokat.

Az idősebb Woodhouse leány nem szakadt messze házassága után; Londonban élt, csak tizenhat mérföldnyire tőlük, mindennapos érintkezésre azonban ő is túl messze volt; hány hosszú októberi és novemberi estét kell lemorzsolnia Emmának, amíg Isabella karácsonykor ismét eljön látogatóba férjével és kis gyermekeivel, megtelik velük a ház, és neki is lesz megint társasága.

Highburyben, ebben a nagy és népes, szinte városnak is beillő faluban, melyhez igazából Hartfield is odatartozott - bár saját füves-bokros parkkal meg önálló névvel dicsekedhetett -, nem talált egyenrangú társaságot. A Woodhouse család volt itt a legtekintélyesebb. Mindenki felnézett rájuk. Ismerőse sok akadt a faluban, mert apja mindenkivel udvariasan viselkedett, de olyan egy sem, aki csak fél napra is pótolhatta volna Miss Taylort. Gyászos változás volt ez, s Emma nem tehetett mást, csak sóhajtozott, lehetetlen kívánságai támadtak, mikor apja végre felébredt, s azután, ha nehezére esett is, vidám arcot kellett mutatnia. Az apja kedélye támogatásra szorult. Ideges ember volt, borongásra hajló; mindenkit szeretett, akit megszokott, s ezektől nem szívesen vált meg - minden változást utált. Minden házasságot kellemetlennek tartott, mert mindegyik változást jelentett -, még most sem tudott megbarátkozni saját leányáéval sem, és csak sajnálkozva emlegette, pedig Isabella igazán szerelmi házasságot kötött; és most még Miss Taylortól is el kellett válnia. Ártalmatlan önzésből - és mert álmában sem jutott eszébe, hogy másoknak más véleménye lehet erről a kérdésről - képes volt azt hinni, hogy ez az esemény Miss Taylor számára is oly szomorú, mint neki, s hogy jóval boldogabb lett volna, ha egész hátralevő életét Hartfieldben töltheti. Emma mosolygott s olyan vidáman csevegett, ahogy csak tőle telt, hogy elterelje ilyesféle gondolatait, de amikor behozták a teát, az apja nem állhatta meg, hogy pontosan megismételje, amit már az ebédnél is mondott:

- Szegény Miss Taylor! Bárcsak megint itt lehetne! De kár, hogy Mr. Weston épp őt választotta!



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásaEmma

minimap