Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Chaucer, Geoffrey: The Canterbury Tales (detail)

Chaucer, Geoffrey portréja

The Canterbury Tales (detail) (Angol)

General Prologue (detail)


When fair April with his showers sweet,

Has pierced the drought of March to the root's feet

And bathed each vein in liquid of such power,

Its strength creates the newly springing flower;

When the West Wind too, with his sweet breath,

Has breathed new life - in every copse and heath -

Into each tender shoot, and the young sun

From Aries moves to Taurus on his run,

And those small birds begin their melody,

(The ones who 'sleep` all night with open eye,)

Then nature stirs them up to such a pitch

That folk all long to go on pilgrimage

And wandering travellers tread new shores, strange strands,

Seek out far shrines, renowned in many lands,

And specially from every shire's end

Of England to Canterbury they wend

The holy blessed martyr there to seek,

Who has brought health to them when they were sick.


It happened in that season that one day

In Southwark, at the Tabard, where I lay

Ready to travel to that holy site -

To Canterbury, with my spirits bright,

There came at evening to that hostelry

A group of twenty-nine, a company

Of various folk, to new found friendship come

By happy chance - and pilgrims every one

That for the Canterbury shrine were bound.

The bedrooms and the stables were well found.

There for our comfort was none but the best.

And briefly, when the sun had sunk to rest,

Since I spoke to them all in a friendly way,

I was quite soon 'one of the crowd` you might say.

We planned next day to be ready to go

At first light; to where, you already know.

Nevertheless, while I have space and time,

Before I go further in this tale of mine,

I feel the most natural thing to do,

Is to picture each of this group for you,

To tell you how they all appeared to me -

What sort they were and what rank they might be,

And what they wore, the clothes they were dressed in;

And first then with a knight I shall begin.


There was a knight, a fine and worthy man

Who from the time at which he first began

To ride abroad had loved all chivalry,

Truth and honour, freedom and courtesy.

Most worthily he fought in his lord's wars,

Had ridden more than any in that cause.

By men of Christian or of heathen birth,

Was always widely honoured for his worth.

He was there to see Alexandria fall;

Often at table he sat above all

Men and nations when he was in Prussia;

He fought in Lithuania and Russia,

No man of his rank had done half his all.

He was in Granada besieging the wall

Of Algeciras. He rode in Morocco.

In Ayas, Adalia, he faced the foe

When these were won. And proud armadas, he

Joined on the Mediterranean sea.

In fifteen deadly battles he had been

And striving for our faith at Tremessene

Jousted three times and each time killed his foe.

Yet this same worthy knight had fought also

With the Lord of Balat who (even though he

Was heathen) fought against heathens in Turkey.

He always received the highest of praise

Yet though a great man, was wise in his ways

Seeming as meek as a maid ought to be.

He never spoke rudely or even harshly

To low or high, he was always polite.

Truly - a perfect gentleman and knight.


Now I must tell you about his outfit,

Though his horse was good his clothes were a bit

Drab. Beneath his coat of mail he simply wore

A cotton tunic stained with mud and gore,

Since he had only just come from abroad

And now as a pilgrim gave thanks to God.


With him he had his son, a young Squire,

A lover and a lusty bachelor

His hair was curled as if pressed by a tong;

He might have been twenty I think - quite young.

He was a man of about average height

With an agile body and strength to fight -

And he had spent some time in chivalry

In Flanders, in Artois and in Picardie

And born himself well, though new to the art

Since he hoped so to win his lady's heart.

His clothes, all embroidered, looked like a bed

Planted full of fresh flowers white and red,

He was singing or flauting all the day

And was as fresh as is the month of May.

His gown was short, with sleeves both long and wide.

He sat his horse well and knew how to ride.

He composed his own songs and took great delight

In jousting, in poetry - and he could write.

He made love so hotly that all through the night,

He got no more sleep than a nightingale might.

He was polite and modest and able,

And carved the meat at his fathers table.


He had only a yeoman to serve him

Because, at the time, that met with his whim.

This man wore a cloak and hood coloured green.

A sheaf of arrows bright and keen

He carried in his belt most carefully.

His weapons were all neat and soldierly,

His arrows, well fledged, would fly straight and true

And in his hand he bore a mighty bow.

His hair was short cropped and his face was brown.

In both wood and chase he knew his way round.

On his arm he wore a leather brace,

And by his side hung sword and shield in place

With on the other side a bright dagger

Finely embellished, and sharp as a spear.

A silver bright St. Christopher he wore

And on his green baldric a horn he bore.

That this was a woodsman is my best guess!


There was also a nun, a Prioress,

Her smiling was modest and without fuss;

Her greatest oath was,"By St.Elgius!"

And she was known as Madam Eglantine.

In a clear voice she sung the words divine,

All intoned most properly through her nose.

She spoke French precisely, as do those

Who follow the school of Stratford-by-Bow

For the French of Paris she did not know.

Her table manners were the best of all

No crumb or morsel from her lips would fall

She dipped her fingers lightly in her bowl

Of sauce and carefully lifted the whole

Up to her mouth so none fell on her front.

Politeness and good manners were her wont:

She wiped her upper lip completely clean

So on the cup no spot of grease was seen

When she replaced it after drinking wine;

The way she took her food was most refined.

And truly she was of a friendly bent

Of pleasant and amiable deportment

Taking pains to display a courtly mien

So that her dignity was clearly seen

To be at all times worthy of esteem.

But as to her emotions, it would seem

She was so loving and tender hearted

That if she saw a mouse trapped, she started

To weep for it if it were dead or bled.

She had some small dogs which she always fed

On roasted meat or milk and fine white bread,

And how she cried if one of them were dead

Or if, with cruel sticks, men made them smart

For all was sensibility and heart.


Her wimple was pressed and pleated just right

Her nose well formed and her eyes grey and bright.

Her mouth was small and her lips soft and red

But in truth she had a most fair forehead.

It was almost a span broad I should say

She was not under grown in any way.

Her cloak was finely made as I could see

And round her arm she wore a rosary

Of coral beads, the large ones coloured green.

Hanging from it, a golden brooch was seen

With at the top a crowned initial 'a`

Below it - Amor vincit omnia.

Also there was another nun to do

What service need be done, and three priests too.


There was a Monk. Here was a rising man;

All the estates of his abbey he ran,

He loved to hunt, was forceful and well able

to be an abbot. There were in his stable

Fine horses. When he rode out you could hear

Their bridles jingling on the wind as clear

And quite as loudly as did the chapel bell

At that priory where he had charge as well.

The rules of Saints Maurus and Benedict,

Because they were quite old and somewhat strict

This modern monk he let these old things pass,

The new world held the key to true success.

He didn't give a jot for that old saw

Which said that hunting broke the holy law.

Or that a monk who ignored his first duty,

Like a fish out of water, was no beauty.

In other words, a monk out of his cloister.

But this saying too was not worth an oyster.

As I have shown his views were not muddy.

Why should he drive himself mad with study

Pouring over a dull book in his cell?

And as for working with his hands as well -

- Augustine's way - how would that serve the world's good?

Let Augustine do his labour if he would.

To spur his horse, to hunt, was his delight.

He had greyhounds as swift as birds in flight.

To follow a trail and hunt for the hair

Was his great love - and no cost would he spare.

I saw that his sleeves were trimmed at the hand

With soft grey fur, the finest in the land;

And to fasten his hood under his chin,

Of clever design, he had a gold pin,

With its head shaped into a lovers knot.

His bald head shone like a mirror on top.

His face did too, as though all smeared with cream.

This was a weighty man, broad in the beam.

His bulging eyes which rolled around his head,

Shone like a glowing furnace smelting lead.

His boots were supple, his horse in fine fettle

He was truly a prelate of great mettle:

Nor was he pale like a suffering ghost,

A fat swan he loved best of any roast!

His palfrey was as brown as a berry.


There was a Friar, relaxed and merry,

An alms gatherer and an earnest one.

No friar of any kind has yet begun

To equal his sweet honeyed dalliance.

With his own money he had paid for the chance

For many girls to wed, had gone to great length...

In his order he was a pillar of strength.

He was a fond and familiar face

To rich landowners all over the place

And to the worthy women of the town

Because with him they could let their hair down

And confess some of the sins which I fear

Were rather too great for the curate to hear.

It was so kind, his taking of confession

So pleasant, his granting absolution:

The penance which he gave was just as light

As they were generous, who saw the right

Thing for the penitent to do, was give

To this poor man's order, that he might live.

And if they gave well, the friar would swear,

That this showed a true repentance was there.

For many have such a stiff upper lip

They still cannot weep though in sorrow's grip.

Yet a man, though not a prayer or crier,

Could instead give silver to his poor friar.

His hood was always well stuffed full of knives

And pins, useful nick-nacks to please young wives.

He made a merry sound, for truth to tell

He sung and also played the fiddle well.

At singing love songs he would win outright,

His neck it may be said was lily white,

Also for strength he took the champion's crown.

He knew the taverns well in every town

Each pretty barmaid there and publican

Better than any leper or beggar man.

Since for such a worthy one as he was

To mix with poor people was wrong because,

To have contact with this lame-dog rabble

Must lower esteem, for those who will dabble

In dirt, are dragged down and may not advance -

With the rich one stands a much better chance.

And when some profit lay on the table

He was polite and modest and able.

There never was a man, nowhere, so good.

He begged alms better than anyone could.

Even a widow in bare foot poverty,

Because he read from John so pleasantly,

Would give him a parting farthing for his pains.

He made more by cunning than by honest gains.

He rampaged around like a regular whelp,

Yet as arbiter could be a great help,

For he wasn't like some poor cloister dweller

With a threadbare cloak, an ill-kempt scholar,

More like some learned Master, or the Pope!

Made from double worsted, his semi-cope

Was rounded out, just like a new cast bell.

He affected a distinct lisp as well

To make his English sweet upon his tongue.

Performing music, after he had sung,

His eyes would twinkle in his head as bright

As all the stars do on a frosty night.

Hubert, this worthy friar was called I knew.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bremesoftware.com

Canterbury mesék (részlet) (Magyar)

Általános előbeszéd (részlet)


Ha március fagyának erejét

április langy esője veri szét,

bőséges nedvet minden érbe hajtva

termékenységet küld szét a talajba;

ha Zephyrus már édesen lehel

és minden zsenge rügy életre kel;

ha félútját az ifjú nap az égen

maga mögött hagyta a Kos jegyében,

s kik éjszaka nyílt szemmel alszanak,

dalolnak már a kicsi madarak,

mert torkukban a természet remeg -

akkor a nép zarándokútra megy,

s távoli szenteket keresve vággyal

idegen partokon jár pálmaággal.

De minden sarka felől Angliának

zarándokok Canterburybe járnak

az áldást hozó vértanú elé,

ki őket betegségből segité.


Ilyenkor történt, április havában:

Egy nap Southwerkben a „Tabard”-ba szálltam,

és készültem jámborsággal tele

zarándokolni Canterburybe.

E fogadóba, szállásra találva,

huszonkilencen jöttek éjszakára.

Véletlenül egybegyűlt társaság volt,

sokféle rend és rang, de mind zarándok,

lovagoltak Canterbury felé.

Szobák, istállók - volt ott hely elég,

hol mindenki jól elhelyezkedett.

Én pedig, mire beesteledett,

már mindegyikükkel beszéltem is,

s maguk közé fogadtak engem is.

Másnap korán kelünk, ez volt a tervünk,

hogy célunk felé együtt útra keljünk.

De mert van rá idő és alkalom,

mielőtt ezt a mesét folytatom,

a józan észnek jobban megfelel,

ha először azt mondom nektek el

mindegyikükről, hogy ki és miféle,

és milyen rendű s rangú a személye,

s azt is, hogy rajtuk milyen ruha volt.


Egy Lovaggal nyitom meg hát a sort.

Mióta rég először ült nyeregbe,

e lovag a lovagságot szerette,

a jó modort, hírnevet, harcokat,

a szabadságot és az igazat.

Ura csatáit végigvívta bátran,

s a keresztény és a pogány világban

távolabb, mint ő, még senki se járt,

s vitézségével mindenütt kivált.

Amikor Alexandriát bevették,

ott volt, s az asztalt gyakran nála kezdték

minden nemzet előtt a poroszoknál.

Járt a letteknél és az oroszoknál -

ilyen keresztényt nem sokat találnál.

Granadában, Algezír ostrománál

ott volt és Benmarinba lovagolt.

Vívott, mikor Ayas ostroma folyt

s Attaliáé, s a Nagy Tengeren

sok nemes háborúban volt jelen.

Ott volt tizenöt halálos csatában,

Tremessennél hitünkért víva bátran

megölte három fordulóban ott

ellenfelét és háborúskodott

tovább, Palathia urát követve:

ketten vonultak a pogány törökre,

és újra szerzett hírt, babérokat.

Nemcsak vitéz volt - bölcs is e lovag,

de lányra vallott szelíd modora,

és csúnyaságot nem mondott soha

senkinek, sem tréfából, sem haragból.

Szóval nemes, tökéletes lovag volt.


S hogy említsem a külső alakot:

jó lova volt, de ő maga kopott;

gyapjúzekéje durva, rossz szövet,

melyet a páncél rég beszennyezett,

mert hosszú útról tért épp haza, de

indult egyenest Canterburybe.


Fia kísérte őt, ifjú nemes

Apród, vidám volt, és szerelmetes.

Haja göndör fürtökben lebegett,

és azt hiszem, húszéves lehetett.

A termete kellő magasra nőtt,

vegyítve fürgeséget és erőt.

Csatázott már, megülve paripáját,

Artois-n, Picardián és Flandrián át,

hol megállta helyét, mert azt remélte,

hogy így lesz méltó hölgyének kegyére.

Hímes volt, mint a tavasz mezeje

fehér s piros virágokkal tele.

Egész nap fuvolázott vagy dalolt,

mint május hava, olyan üde volt.

Bő, hosszú ujjas volt rövid ruhája,

és csinos volt, ha felpattant lovára.

Lantot verni, dalokat költeni,

tudott táncolni, írni, festeni.

Akár egy csalogány, oly keveset

aludt éjszaka - forrón szeretett.

Udvarias, szerény volt, és korán már

húst szeletelt fel apja asztalánál.


Úgy tetszett neki, hogy ne egy csapat,

egy Fegyverhordozó kísérje csak.

Ruházata: zöld kabát és kalap.

Egy nyaláb fényes pávatoll-nyilat

szorított oldalához bőröve,

s kisparaszt módra jól is lőtt vele,

magas és pontos íveket hasítva

a légbe. Kezében hatalmas íja.

Kurta haja volt s barna arca bőre,

minden vadászfortélynak ismerője.

A karját bőrpánt védte és vidám

kard és kerek pajzs lógott oldalán,

a másikon meg hetyke tőr fityeg,

szép díszű és akár egy dárdahegy.

A mellén ezüst Szent Kristófja csüngött,

s zöld szalagon vetett nyakába kürtöt.

Mert erdész lehetett, ha jól gyanakszom.


Volt ott még egy apáca, főnökasszony.

Hidegen mosolygott e Priorissza,

s nem esküdött, csak Szent Eligiusra.

A neve Madame Eglantine volt,

Az istentiszteleten jól dalolt,

mindent az orrán át zengetve szépen.

Legbájosabb a francia beszédben -

stratford-at-bow-i mód. A párizsi

kiejtést még hírből sem ismeri.

Jól nevelt volt az étkezés alatt,

szájából sohse hullt ki a falat,

ujjaival a mártásba se túrt,

jól tudta vágni s tartani a húst,

s így mellére folt sohse csöpögött.

Udvarias volt mindenek fölött.

Mindig tisztára törölte a száját,

s ivás után zsírosan sohse látták

a serleget, melyet maga elé tesz.

Mindig illendően nyúlt ételéhez.

Kedélye cserbe nem hagyta soha

és mindig nyájas volt a modora,

mert gondja volt rá, hogy az udvari

modort miképpen kell betartani,

épp ezért mindenki tisztelte őt.

De lelke fontos mindenekelőtt.

Olyan irgalom, részvét, szeretet

volt benne, hogy sírt, ha egy egeret

látott csapdában vagy vérezve, halva.

Kiskutyái voltak és tejbe-vajba

és sült húsokba fürdött mindegyik,

de könnyezett, ha meghalt csak egy is,

vagy bármely állatot ha nem kiméltek -

szóval csupa gyöngédség, csupa lélek.


Kendőjét mindig jól kötötte meg,

orra szép, szeme szürke, mint üveg,

a szája keskeny, lágy volt és piros,

a homloka szép volt, az bizonyos,

egy arasz széles volt, úgy gondolom,

és termete, az sem volt alacsony.

A köntöse mindig csinosan állt,

karján rózsafüzért viselt, korállt,

közte zöld Miatyánk-gyöngyök, nagyok,

fölöttük arany melltű ragyogott,

melyen A betű volt a korona

s utána: Amor vincit omnia.

Káplán-apácája is jött vele

és három papból állt kísérete.


Egy vidám Barát vele utazott,

szerette a lovat, vadászatot.

Férfias férfi, apátnak való,

istállójában volt sok drága ló,

s ha lovagolt, sziszegő szelen át

hallották pengő sarkantyúk szavát,

hangosan, mint mikor harangja zúg

a klastromnak, hol főnök ez az úr.

Szent Mór és Benedek szabályait

- mert mind korlátolt volt és már avitt -

e szerzetes elhagyta, ez világos,

és tartotta magát az új világhoz.

Fabatkát sem ért neki a szabályzat,

hogy papokhoz nem illik a vadászat,

s a szerzetes, kolostoron kívül,

akár a hal, mely szárazra kerül.

Azaz klastromba való a barát.

Csakhogy e textusért egy fabatkát

sem adott. Egyetértettem vele:

a tanulásba őrüljön bele?

Könyvek fölött görnyedjen egyre kétrét,

vagy munkálkodva ontsa veritékét,

Ágoston szerint? Ebből semmi haszna.

A verítéket Ágostonra hagyta.

Lovagolt inkább s volt agara sok,

és repültek, mint fenn a szárnyasok.

A nyúlvadászat, sarkantyú, a hajsza -

erre a költséget sohsem sokallta.

Azt is láttam, hogyan borítja körbe

köntösujját a legjobb szürke szörme.

Álla alatt végződött a kalapja

s egy különös aranytű összefogta,

tetején ott a szerelemcsomó.

Feje ragyogott, mint üveggolyó,

arca is fénylett, mint olajkenet.

Ez az apátúr sok zsírt felszedett,

kerek szeme forogva, mélyen ült,

feje gőzölt, akár egy fényes üst,

csizmája lágy, lova húsos, csinos -

pompás prelátus volt, az bizonyos.

Nem halovány, mint egy szegény kisértet,

kövér hattyút egymaga megebédelt.

Fekete pejt nyargalt, kedvenc lovát,


volt még egy léha Kolduló Barát.

A négy rendben nincs egy sem, aki nála

többet fecsegne, szebben prédikálna.

Nagy tekintély, koldulni jogosított,

sok fiatalasszonyt kiházasított,

de saját számlájának terhire.

Egyszóval, ő volt rendjének disze.

Nagy szeretettel, szívesen fogadták

minden vidéken, birtokon a gazdák,

és minden jámbor városbeli nő,

mert benne nagyobb gyóntatóerő

volt, mint a plébánosban - így beszélt.

A pápától kapott rá engedélyt.

A gyónást szelíden hallgatta meg,

a feloldást szívesen adta meg,

s a penitenciát enyhén kimérte,

ha jó alamizsnára volt reménye.

Mert aki kolduló rendnek adott,

jele, hogy bűne feloldoztatott,

s ha kapott, már hirdetni merte fennen,

hogy eme férfi bűnbánata rendben,

hiszen soknak oly kemény a szive,

nem tud sírni, bárhogy sajog bele.

Ezért hát könny s ima felesleges:

ezüstöt vár a szegény szerzetes.

Késektől, tűktől dagadt a csuhája,

hogy szép nőknek ajándékul kinálja.

Hangja, az biztos, jó volt és vidám,

szépen dalolt s játszott a citerán.

Mindig jó mondásokkal volt teli,

s nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,

ehhez erős, akár egy bajvivó.

Minden kocsmát ismert, mint nagyivó.

Fogadósok, pincérlányok - ezekhez

több köze volt, mint koldushoz, beteghez.

Ily érdemes férfinak, mint neki,

tekintélye, rangja sem engedi,

hogy lázárokhoz sok köze legyen,

mert tisztességtelen, előnytelen,

ha sok ilyen éhenkórászt keres fel.

Tartson inkább a gazdag fűszeressel.

Ha valakiből a haszon kinéz,

ahhoz nyájas és szolgálatra kész.

Jámborabb férfi még nem élt soha.

Ő volt rendjének legjobb koldusa.

Ha egy özvegynek cipője se volt,

úgy zengte el az In principió-t,

hogy még itt is kapott egy keveset.

A szabályosnál - többet keresett.

Vadállatként tudott üvölteni.

Perekben jó hasznát vették neki,

mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény

diák, kopott csuklyával a fején.

Nézhették magiszternek is vagy éppen

főpapnak, dupla gyapjúköpenyében,

mely hasán mint harang dudorodott.

Ajkát buján csücsörítette, hogy

még édesebben hangozzék a nyelvén

az angol szó. Hárfázván, énekelvén,

arcából szikrázott a szeme mélyen,

akár a csillagok egy fagyos éjen.

E kolduló barát neve Hubert.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu