Clare, John: 'Vagyok' [egy vers, amilyenből tizenkettő esik egy tucatra] ('I am' [egy vers, amilyenből tizenkettő esik egy tucatra] Magyar nyelven)

I am: yet what I am none cares or knows,
   My friends forsake me like a memory lost;
I am the self-consumer of my woes,
   They rise and vanish in oblivious host,
Like shades in love and death's oblivion lost;
   And yet I am! and live with shadows tost

Into the nothingness of scorn and noise,
   Into the living sea of waking dreams,
Where there is neither sense of life nor joys,
   But the vast shipwreck of my life's esteems;
And e'en the dearest – that I loved the best – 
   Are strange – nay, rather stranger than the rest.

I long for scenes where man has never trod;
   A place where woman never smil'd or wept;
There to abide with my creator, God,
   And sleep as I in childhood sweetly slept:
Untroubling and untroubled where I lie;
   The grass below – above the vaulted sky.

.................................

Csak fordítása közben vettem észre, milyen lapos ez a vers: sűrítve foglalja magában azt, ami a leginkább problematikus a romantikus költészetben. A XVIII. században főleg az optimista sőt vidám hang járta; a XIX. század beköszöntével elborult a láthatár. "A tizenkettedik harangütésre [...] minden elsötétült; csupa kétely; csupa zűrzavar. A XVIII. század véget ért; elkezdődött a XIX.", olvassuk Virginia Woolf egyik könyvében... Miért? Európa és Amerika lassanként magkapta, amit akart: az egyenlőséget, szólásszabadságot, elviselhetőbb életet... Azt kell hinni, hogy a pesszimizmus – divat lett. Poe is azt írja, hogy a leghatásosabb verstéma a halál, mégpedig a helyén nem való, kegyetlen, idejekorán jött halál; száz évvel korábban még nem írta volna ezt. De ő azért – mint más nagy romantikus költők – ezt felismerve esztétikumban gazdag verset írt (A holló-t), nem pusztán a halhatatlanság hiánya miatt siránkozik benne. A fenti vers csak siránkozik. – Miért akar lakatlan szigetre költözni, ha a  lakott helyen is éppúgy egyedül van? Itt sem zavarja senki és ő sem zavar senkit. Miért akar összeköltözni a Teremtőjével, aki ilyen gonosz világba teremtette? És mi a jajainak (woes) lényege? Életrajzából tudjuk, hogy elmebeteg volt, de ez a versből nem derül ki. 

Vagyok – hogy mi vagyok, kit érdekel?
  Barátaimnak holt emlék vagyok:
Jajaim magamban szenvedem el –
  Rámtör mind s máris végleg elhagyott
Mint árnyak, miket a halál nevel,
  És mégis vagyok – mint pára fogyok

A semmibevevésbe, a semmibe,
  Álmodozásba – élő tenger ez
De nincs élete, és nincs öröme,
  Életem hajóroncsa belevesz;
Akiket a legjobban szeretek,
  Idegenebbek, mint az idegenek.

Vágyam egy hely, hol nem járt senki sem,
  Hol nem mosolygott s nem sírt soha nő,
Csak én volnék s Teremtő Istenem,
  Hol alhatnék akár a csecsemő,
Hol nem zavarok és más nem zavar,
  Alattam fű – s felül az ég takar.

.........................

És miért zavarja, hogy a nők sírnak, pláne hogy mosolyognak? Semmi konkrétum. Egy önsajnáltató levéltől csak annyiban különbözik a vers, hogy rímel és skandálható; kép, metafora összesen kettő van benne, a pára (az eredetiben: árnyak, melyek a semmibe lökik) meg a tenger a megfeneklett hajóval; az első nem nagyon szuggesztív, a második pedig olyan elcsépelt, hogy nem szuiggerál semmit. Írt Care jó verseket is, de ez nem az.

Mindez csak azért kívánkozik ki belőlem, mert az obligát és lapos siránkozás divatja ma sem múlt el. A költő magánélete csak versbe foglalva (lehet esetleg) releváns; mindazonáltal mégis csak zavaró az, hogy tudjuk, hogy a mai költő légkondícionált autón gurul a nyaralójába, vagy más költségén nemzetközi költőtalálkozókra, és ott – világfájdalmas verseket körmöl. Ráadásul amiért tényleg fájdalmas a világ, azon dolgok közül legfeljebb csak a hitlerti mászárlások miatt jajongott vagy jajong, a sztálini, Mao-Ce-tungi, északvietnámi mészárlások és agykifacsarások miatt nem...