English and Scottish Folk Ballads: A vitéz meg a pásztor lánya (The Knight And Shepherd's Daughter Magyar nyelven)

There was a shepherd's daughter
Came triping on the way,
And there she met a courteous knight,
Which caused her to stay

'Good morrow to you, beautious maid,'
These words pronounced he;
'O I shall dye this day,' he said,
'If I have not my will of thee.'

'The Lord forbid,' the maid reply'd,
'That such a thing should be,
That ever such a courteous yong knight
Should dye for love of me.'

He took her by the middle so small,
And laid her down on the plain,
And after he had had his will,
He took her up again.

'Now you have had your wil, good sir,
And put my body thus to shame,
Even as you are a courteous knight,
Tel me what is your name.'

'Some men do call me Jack, sweet heart,
And some do call me John,
But when I come to the king's [fair] court,
They call me Sweet William.'

He set his foot in the stirrop,
And away then did he ride;
She tuckt her kirtle about her middle,
And run close by his side.

But when she came to the broad water,
She set her brest and swom,
And when she was got out again,
She took her heels and run.

He never was the courteous knight
To say, Fair maid, will you ride?
Nor she never was so loving a maid
To say, Sir Knight, abide.

But when she came to the king's fair court,
She knocked at the ring;
So ready was the king himself
To let his fair maid in.

'O Christ you save, my gracious leige,
Your body christ save and see!
You have got a knight within your court
This day hath robbed me.

'What hath he robbed thee of, fair maid?
Of purple or of pall?
Or hath he took thy gay gold ring,
From off thy finger small?'

'He hath not robbed me, my liege,
Of purple nor of pall;
But he hath got my maidenhead,
Which grieves me worst of all.'

'Now if he be a batchelor,
His body I'le give to thee;
But if he be a married man,
High hanged shall he be.'

He called down his merry men all,
By one, by two, and by three;
Sweet William was us'd to be the first,
But now the last comes hee.

He brought her down full forty pound,
Ty'd up with[in] a glove:
'Fair maid, I give the same to the,
And seek another love.'

'O I'le have none of your gold,' she said,
'Nor I'le have none of your fee;
But I must have your fair body
The king hath given me.'

Sweet William ran and fetcht her then
Five hundred pound in gold,
Saying, Fair maid, take this unto thee;
Thy fault will never be told.

''Tis not your gold that shall me tempt,'
These words then answered she,
'But I must have your own body;
So the king hath granted me.'

'Would I had drank the fair water
When I did drink the wine,
That ever any shepherd's daughter
Should be a fair lady of mine!

'Would I had drunk the puddle-water
When I did drink the ale,
That ever any shepherd's daughter
Should have told me such a tale!'

'A shepheard's daughter as I was,
You might have let me be;
I'd never come to the king's fair court
To have craved any love of thee.'

He set her on a milk-white steed,
And himselfe upon a gray;
He hung a bugle about his neck,
And so they rode away.

But when they came unto the place
Where marriage rites were done,
She provd her selfe a duke's daughter,
And he but a squire's son.

'Now you have married me, sir knight,
Your pleasures may be free;
If you make me lady of one good town,
I'le make you lord of three.'

'Accursed be the gold,' he said,
'If thou hadst not bin true,
That should have parted thee from me,
To have chang'd thee for a new.'

Their hearts being then so linked fast,
And joyning hand in hand,
He had both purse and person too,
And all at his command.

    
Egy pásztornak lánya vala,
Útján szökellve járt,
Egy lovasba botlott bele,
Hát arra meg is állt.

„Adj’Isten, hé, te helyre leány”,
Így szólt a szép vitéz,
„Meghalok én bizony ma még,
Kivéve ha karomba’ léssz.”

„Isten ments”, felelé legott,
„Olyan már ne legyen,
Hogy illyen finom lovagot
Megöljön a szerelem.”

Átkarolá karcsú derekát
Fektetni szépszerint,
Megkapta azt, amit akart,
S fölemelé megint.

„Nos, megkapá, mit kért, uram,
Testemnek szégyenét,
S most, épp mert oly lovagias,
Mondaná meg nevét.”

„Van ki engem Jacknek nevez,
S van ki Johnnak, szivem,
De a királynál nevem az,
Hogy: az a Szép William.”

Kengyelbe tevé lábait
S lovaglásba fogott;
A lány begyűrte réklijét,
És mellette futott.

Valahányszor folyóhoz ért,
Derekassan úszta át,
Aztán a túlsó oldalon
Szaladt, szaladt tovább.

Nem mondá a finom lovas:
Jer, van hely nyergemen,
Hát nem mondá a lány sem azt:
Lovag úr, szívesen!

A király udvarához ért,
Kopogtatót ragadott;
Oly készséges volt a király,
Hogy fogadta legott.

„Isten óvja, fenséges uram,
Keresztény testedet!
Egy udvarodbéli lovag
Megrabolt engemet.”

„El mit rabolt, te szép leány?
Bíborod? Bársonyod?
Vagy aranygyűrűt, csillogót,
Le ujjadról lopott?”

„Amit rabolt, fenséges úr,
Nem bársony, bíborok.
Lányságomat rabolta el,
Ez az, mit gyászolok.”

„Hogyha nőtlen az a lovag,
Testben melléd adom.
De hogyha házas ember, úgy
Bitóra húzatom.”

Hívta vitéz embereit,
Jött is az mind legott;
Szép William járt mindig elöl;
Most hátul kullogott.

Negyven fontot kínált neki
Kendőbe mit kötött:
„A tiéd ez, te szép leány;
Keress más szeretőt.”

„Nem kell nekem az aranyad,
Nekem te bért nem adsz;
Tested nekem adta a király,
Én azt akarom, azt.”

Futott William és elhozá
Ötszáz font aranyát,
S mondá: Szépem, fogadd el ezt;
Nem hírlik el hibád.”

„Nem az aranyad kell nekem,”
Ezt felelé a száj,
„Tested akarom, tenmagad,
Nekem adott a király.”

„Innám-e csemely, kút vizét én,
Én, aki bort ivám.
Hogy minden pásztornak leánya
Nálam legyen szobalány!

„Innám-e pocsolya vizét én,
Én, ki méhsert ivám?
Járt-é pásztornak lánya így már?
Van-é olyan? Van ám!”

„Pásztor lánya voltam csupán,
Hagytál vón’ engemet!
Sosem kerestem volna királyt,
Megvenni a szerelmedet.”

Hóka paripára tette a lányt,
Maga szürkére ült;
És ellovagolt onnan a pár,
A férfi nyakába’ kürt.

És mikor elmentek oda,
Hol a pap összead,
Kitűnt: a lány hercegi sarj,
A férj meg lovagi csak.

„Nos, elvettél, lovag uram,
Vágyad szabad lehet.
Ha te egy várost adsz nekem,
Én hármat adok neked.”

„Átkozott, férj mond, az az arany.
Ha te nem vagy igaz, se nagy,
Elűzött volna tőlem, el,
S nem lennél most, ami vagy.”

Hát így forrt egybe a szivük,
Lettek kérő s ara.
Pénze, személye megmardt,
S úr volt a ház ura.