English and Scottish Folk Ballads: A megzavart sír (népballada) (The Unquiet Grave Magyar nyelven)

‘The wind doth blow today, my love,

And a few small drops of rain;

I never had but one true-love,

In cold grave she was lain.

‘I’ll do as much for my true-love

As any young man may;

I’ll sit and mourn all at her grave

For a twelvemonth and a day.’

The twelvemonth and a day being up,

The dead began to speak:

‘Oh who sits weeping on my grave,

And will not let me sleep?’

‘’Tis I, my love, sits on your grave,

And will not let you sleep;

For I crave one kiss of your clay-cold lips,

And that is all I seek.’

‘You crave one kiss of my clay-cold lips;

But my breath smells earthy strong;

If you have one kiss of my clay-cold lips,

Your time will not be long.

‘’Tis down in yonder garden green,

Love, where we used to walk,

The finest flower that ere was seen

Is withered to a stalk.

‘The stalk is withered dry, my love,

So will our hearts decay;

So make yourself content, my love,

Till God calls you away.’

„A szél ma fúj, szerelmesem,
   
Szita-esső hull, pereg;
   
Egy volt igaz szerelmesem,
   
Lett ágya sír, hideg.
   
   
   
Szerelmemért én megteszem
   
Mi ifjútól telik:
   
Sírjára ülök, gyászolom
   
Egy évig s egy napig.”
   
   
   
Letelt az év, letelt az a nap,
   
S megszólalt a halott:
   
„Jaj, ki ül itt a síromon?
   
Aludnom nem hagyod.”
   
   
   
„Szerelmem, síron én ülök,
   
S aludnod nem hagyom,
   
Egy csókot, agyag-hideg ajkadat,
   
Azt kívámom nagyon.
   
   
   
„Egy csókot, agyag-hideg ajkamat?!
   
De a szám akár a rög ;
   
Megcsókolod agyag-ajkamat,
   
S hamar lejár időd.
   
   
   
Abban a zöld kertben amott,
   
Hol jártunk valaha,
   
A legszebb virág nyílhatott;
   
Nincs, csak a szára ma.
   
   
   
Az is száraz, szivem, tövig,
   
Szívünk is elvirul.
   
Vigadj, szívem szerelme, míg
   
El nem szólít az Úr.”
   
   
   
   
Egy évig s egy napig kellett gyászolni az elhúnytakat, de tovább nem, mert akkor a halott visszajár kísérteni.

Ami figyelemreméltó ebben a többszáz éves, egyáltalán nem „naív” népballadában, az az, hogy paradox módon a halott inti az élőt arra, hogy őneki, az élőnek, nem a halálon kell rágódnia és őutána, a halott szerető után epekednie, hanem az életet szeretnie, mindaddig, amíg meg nem hal; „mint élni szeretnek a halandók, míg meg nem haltak”, írja József Attila. (Persze könnyű azt mondania annak, aki már meg van halva, de aki még él és elveszített valakit...)

Egy ugyancsak figyelemreméltó nem nép- csak népies balladában, a cseh Erben A nászing című balladájában (l. ott) a halott szerető igyekszik megértetni, hasztalanul, élő kedvesével, hogy az éjszaka, amely ott a halál birodalma, a lét halál-fele, vészterhes korszak, van mitől félni benne...