Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Gray, Thomas: Elegy Written in a Country Churchyard

Gray, Thomas portréja

Elegy Written in a Country Churchyard (Angol)

The curfew tolls the knell of parting day,

The lowing herd winds slowly o'er the lea,

The ploughman homeward plods his weary way,

And leaves the world to darkness and to me.

 

Now fades the glimmering landscape on the sight,

And all the air a solemn stillness holds,

Save where the beetle wheels his droning flight,

And drowsy tinklings lull the distant folds:

 

Save that from yonder ivy-mantled tower

The moping owl does to the moon complain

Of such as, wandering near her secret bower,

Molest her ancient solitary reign.

 

Beneath those rugged elms, that yew-tree's shade,

Where heaves the turf in many a mouldering heap,

Each in his narrow cell for ever laid,

The rude Forefathers of the hamlet sleep.

 

The breezy call of incense-breathing morn,

The swallow twittering from the straw-built shed,

The cock's shrill clarion, or the echoing horn,

No more shall rouse them from their lowly bed.

 

For them no more the blazing hearth shall burn,

Or busy housewife ply her evening care:

No children run to lisp their sire's return,

Or climb his knees the envied kiss to share,

 

Oft did the harvest to their sickle yield,

Their furrow oft the stubborn glebe has broke;

How jocund did they drive their team afield!

How bow'd the woods beneath their sturdy stroke!

 

Let not Ambition mock their useful toil,

Their homely joys, and destiny obscure;

Nor Grandeur hear with a disdainful smile

The short and simple annals of the Poor.

 

The boast of heraldry, the pomp of power,

And all that beauty, all that wealth e'er gave,

Awaits alike th' inevitable hour:-

The paths of glory lead but to the grave.

 

Nor you, ye Proud, impute to these the fault

If Memory o'er their tomb no trophies raise,

Where through the long-drawn aisle and fretted vault

The pealing anthem swells the note of praise.

 

Can storied urn or animated bust

Back to its mansion call the fleeting breath?

Can Honour's voice provoke the silent dust,

Or Flattery soothe the dull cold ear of Death?

 

Perhaps in this neglected spot is laid

Some heart once pregnant with celestial fire;

Hands, that the rod of empire might have sway'd,

Or waked to ecstasy the living lyre:

 

But Knowledge to their eyes her ample page,

Rich with the spoils of time, did ne'er unroll;

Chill Penury repress'd their noble rage,

And froze the genial current of the soul.

 

Full many a gem of purest ray serene

The dark unfathom'd caves of ocean bear:

Full many a flower is born to blush unseen,

And waste its sweetness on the desert air.

 

Some village-Hampden, that with dauntless breast

The little tyrant of his fields withstood,

Some mute inglorious Milton here may rest,

Some Cromwell, guiltless of his country's blood.

 

Th' applause of list'ning senates to command,

The threats of pain and ruin to despise,

To scatter plenty o'er a smiling land,

And read their history in a nation's eyes,

 

Their lot forbad: nor circumscribed alone

Their growing virtues, but their crimes confined;

Forbad to wade through slaughter to a throne,

And shut the gates of mercy on mankind,

 

The struggling pangs of conscious truth to hide,

To quench the blushes of ingenuous shame,

Or heap the shrine of Luxury and Pride

With incense kindled at the Muse's flame.

 

Far from the madding crowd's ignoble strife,

Their sober wishes never learn'd to stray;

Along the cool sequester'd vale of life

They kept the noiseless tenour of their way.

 

Yet e'en these bones from insult to protect

Some frail memorial still erected nigh,

With uncouth rhymes and shapeless sculpture deck'd,

Implores the passing tribute of a sigh.

 

Their name, their years, spelt by th' unletter'd Muse,

The place of fame and elegy supply:

And many a holy text around she strews,

That teach the rustic moralist to die.

 

For who, to dumb forgetfulness a prey,

This pleasing anxious being e'er resign'd,

Left the warm precincts of the cheerful day,

Nor cast one longing lingering look behind?

 

On some fond breast the parting soul relies,

Some pious drops the closing eye requires;

E'en from the tomb the voice of Nature cries,

E'en in our ashes live their wonted fires.

 

For thee, who, mindful of th' unhonour'd dead,

Dost in these lines their artless tale relate;

If chance, by lonely contemplation led,

Some kindred spirit shall inquire thy fate, --

 

Haply some hoary-headed swain may say,

Oft have we seen him at the peep of dawn

Brushing with hasty steps the dews away,

To meet the sun upon the upland lawn;

 

'There at the foot of yonder nodding beech

That wreathes its old fantastic roots so high.

His listless length at noontide would he stretch,

And pore upon the brook that babbles by.

 

'Hard by yon wood, now smiling as in scorn,

Muttering his wayward fancies he would rove;

Now drooping, woeful wan, like one forlorn,

Or crazed with care, or cross'd in hopeless love.

 

'One morn I miss'd him on the custom'd hill,

Along the heath, and near his favourite tree;

Another came; nor yet beside the rill,

Nor up the lawn, nor at the wood was he;

 

'The next with dirges due in sad array

Slow through the church-way path we saw him borne,-

Approach and read (for thou canst read) the lay

Graved on the stone beneath yon aged thorn.'

 

The Epitaph

 

Here rests his head upon the lap of Earth

A youth to Fortune and to Fame unknown.

Fair Science frowned not on his humble birth,

And Melacholy marked him for her own.

 

Large was his bounty, and his soul sincere,

Heaven did a recompense as largely send:

He gave to Misery all he had, a tear,

He gained from Heaven ('twas all he wish'd) a friend.

 

No farther seek his merits to disclose,

Or draw his frailties from their dread abode

(There they alike in trembling hope repose),

The bosom of his Father and his God.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.blupete.com/Literature/Poetry/Elegy.htm

Elégia egy falusi temetőben (Magyar)

Harang búcsúztat elköszönt napot,

bégetve tér meg a rétről a nyáj,

a fáradt pór is hazaballagott,

s az éjre és reám maradt a táj.

 

Homályba hull a sürvedő határ,

a levegőben ünnep csendje zsong,

csak még körözve zúg az éjbogár,

s aklokban kong az altató kolomp.

 

S repkény-benőtte tornyának fokán

rikoltoz még az álmatag kuvik,

a járkelőre, ki dohos zugán

zavarni merné, hol most megbuvik.

 

Ahol a gyep halmokra domborul,

bozontos szil- s tiszafa lomb alatt,

kisded sírjuk mélyében jámborul,

e hely szegény atyái nyugszanak.

 

Tömjénszagú hajnalszellő nesze,

zengő kanászkürt, kakas-harsona,

csicsergő fecske szalma-ereszen:

fel nem riasztja őket már soha.

 

Tűzhely többé nem lángadoz nekik,

gondot rájuk szorgos nő nem visel,

elébük nem szaladnak gyermekek,

fáradt arcuk csókkal borítni el.

 

Sarlójuk ért kalászt vágott sokat,

s hogy túrt a rögben ekéjük vasa!

Hányszor repült velük vidám fogat,

s markos csapásuktól hogy dőlt a fa!

 

Gőg ne gúnyolja hasznos mívüket,

házias lényük szürke fátumát,

a rang ne légyen tompa és süket,

hallván e zord paraszti krónikát.

 

Címer-hivalgás, pompa, hatalom,

s minden szépség, mely ezekből ered,

eléri végóráját egy napon;

a diadal-út is a sírhoz vezet.

 

Ne ródd fel, Hiúság, hibájokul,

hogy az emlék nem állít oszlopot,

s nem szólnak róluk márvány homlokú

csarnokokban dicsérő himnuszok.

 

A kósza lelket urna, mellszobor

volt otthonába visszacsalja-e?

Dicséretet meghall-e néma por,

csábszóra hajt halál süket füle?

 

E zugban tán olyan szív porladoz,

mely égi tűztől égett egykoron,

kéz, mely kormányra volt alkalmatos,

vagy mámort csalt ki érző húrokon.

 

De a Tudás idő-rótt lapjait

meg nem nyitotta őnekik soha,

szükség letörte szívük vágyait,

megvette lelkük az ínség doha.

 

Ó, hány meg hány szűzfényű drága kő

hever a tenger titkos rejtekén,

s a rétnek hány pazar virága nő,

s hervad látatlan puszták vad szelén!

 

Egy póri Hampden porladozhat itt,

ki bátran állt ki ősi jussokért,

nevetlen Milton bízvást nyughatik,

s egy Cromwell, ki nem ontott honfi-vért.

 

Tanácsban ülni méltóságosan,

megvetni szenvedést és sorscsapást,

bőséget hozni honra gondosan,

élni históriát szemlátomást,

 

nem adatott: hol korlátozva van

a virtus, ott a bűn is zabolán,

nem telt sorsuktól trónvívó roham,

nem is derültek társaik baján.

 

Nem rejtegették lelkük igazát,

nem ölték el hamvas szemérmüket,

s hova a pompa s gőg áldozni járt,

nem gyújtottak tömjénező tüzet.

 

Őrült tömeg zajától messzire,

józan vágyuk túlságba nem csapott,

az élet hűs patakja mentibe'

pályájuk zajtalan volt és nyugodt.

 

S mégis jutott, lám, némi oltalom

poruk fölé: goromba kődarab,

egy-egy göcsös vers az oldallapon,

futó sóhaj adóját kéri csak.

 

Parasztmúzsától rótt név, görbe szám,

világhírt pótol itt nagy-jámborul,

s szent mondatok, melyeknek sugarán

a moralista pór halni tanul.

 

Mert sanyarún-is-kedves életét

a semminek vígan ki adta át,

ki nem veté, a nap fényözönét

elhagyva, hátra bús pillantatás?

 

Lágy ölre vágyik még a búcsuzó,

a megtörő szem könnyet esdekel,

sírból is felhat bús emberi szó,

még szívünk hamva is vágytól tüzel.

 

S terád, ki szürke holtakon borongsz,

és néma sorsuk versben mondod el,

ha esti szél késő lélek-rokont

tűnődve hajt e hantokhoz közel,

 

egy ősz juhász emlékszik tán, eképp:

„Hajnalban itt gyakran mutatkozott,

tiporta dombok harmatos gyepét,

hogy fent köszöntse a kelő napot.

 

S a lombos bükk tövén, mely sudarát

göcsös gyökérből hányja fel amott,

el-elhenyélt hő délórákon át,

s nézé merőn a locska patakot.

 

Az erdő szélén járva, gúnyosan

mosolygott, még magában is beszélt,

majd dúltan bolygott, révülten rohant,

mint kit a gond vagy szerelem emészt.

 

De egy reggel már nem találtam ott

a hanga közt a kedves fák tövén;

új nap virradt, hol a patak csobog,

gyepen, berekben sem találtam én.

 

Harmadnap láttuk: éneklő menet

vivé lomhán cintermi ösvenyen.

Jer s olvasd (mert te tudsz) a vésetet

vadrózsa alján a kicsiny köven":

 

A sírfelirat

 

Egy ifjú szállt itt sírjába korán,

kit hír s szerencse nem pártolt soha,

de kegyes volt hozzá a tudomány,

s mátkája volt a melancholia.

 

Jósága nagy volt és nyíltsága szép,

az égtől kárpótlást bőven kapott,

szenvedőknek jutott könnye elég,

barát-szívet kért, s ez megadatott.

 

Ne kérdd tovább erényit, vétkeit,

a szörnyü mélyből fel ne ráncigáld

(hol rémség és reménység közt lesik

mindmegannyian a Feltámadást).



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap