Keats, John: La Belle Dame Sans Merci (La Belle Dame Sans Merci Magyar nyelven)

Ah, what can ail thee, wretched wight,
Alone and palely loitering?
The sedge is withered from the lake,
And no birds sing.

Ah, what can ail thee, wretched wight,
So haggard and so woe-begone
The squirrel's granary is full,
And the harvest's done.

I see a lily on thy brow
With anguish moist and fever dew,
And on thy cheek a fading rose
Fast withereth too.

I met a lady in the meads,
Full beautiful, a faery's child:
Her hair was long, her foot was ligh,
And her eyes were wild.

I set her on my pacing steed,
And nothing else saw all day long;
For sideways would she lean, and sing
A faery's song.

I made a garland for her head,
And bracelets too, and fragrant zone;
She looked at me as she did love,
And made sweet moan.

She found me roots of relish sweet,
And honey wild, and manna dew,
And sure in language strange she said,
"I love thee true!"

She took me to her elfin grot,
And there she gazed and sighed deep,
And there I shut her wild, sad eyes---
So kissed to sleep.

And there we slumbered on the moss,
And there I dreamed, ah! woe betide,
The latest dream I ever dreamed
On the cold hill side.

I saw pale kings, and princes too,
Pale warriors, death-pale were they all;
Who cried---"La belle Dame sans merci
Hath thee in thrall!"

I saw their starved lips in the gloam,
With horrid warning gaped wide,
And I awoke and found me here,
On the cold hill side.

And that is why I sojourn here,
Alone and palely loitering,
Though the sedge is withered from the lake,
And no birds sing.

Mit ér, ó, mondd, nyomoru lény,
Őgyelegned így egyedül?
Sárgás a sás és már tücsök
Sem hegedül.

Mit ér, ó, mondd, nyomoru lény,
Mord képpel menned el?
A mókus magtára csurig,
Aratás se kell.

Homlokodnak liliomát
Lám félszharmat lepi s a láz,
Orcád rózsája hervadó
És győz a gyász.

Leányt leltem a réteken.
Mint kinek tündér anyja volt!
A haj — folyam, őzé a láb,
De a szeme — zord.

Felültetém lovamra, fel,
Nem néztem szerteszét,
Csak őt, s ő hajlongott s zenélt
Tündérzenét.

Fejére virágkoszorút,
Fontam rá övet, karkötőt;
Rámnézett mint aki szeret,
S hang gyöngyözött.

Édes gyökeret lelt nekem,
Mézharmatot, vadmézeket,
S „Szeretlek”, furcsa nyelveken
Ezt mondta. Ezt!

Kis tündérbarlangjába vitt,
Rámnézett, sóhajtott nagyot,
Megcsókoltam vadóc szemét —
Ez altatott.

És ott aludtunk a mohán,
És ott álmodtam, jaj nekem,
A legutolsó álmomat
A hideg hegyen.

Láttam királyt, bárót, vitézt,
Arcszínük mint a hó ha fagy;
Mondták: „A belle Dame sans merci
Bűv-rabja vagy!”

Láttam jégmerev ajkukon
Tátongó óvást: Ne tegyem!
Felébredtem s most itt vagyok
A hideg hegyen.

Hát ezért tengek-lengek itt,
Őgyelgek egyedül,
A sás bár sárgult s már tücsök
Sem hegedül.
   
   

A cím egy XV. századi francia vers címe; jelentése: A kegyetlen széphölgy.
    
Az angol szöveg a versnek Keats által átdolgozott változata; az itt szereplő másik két fordítás az eredeti változat fordítása.

   

John William Waterhouse: La belle dame sans merci (1893)