Kunitz, Stanley: The Snakes of September

All summer I heard them
rustling in the shrubbery,
outracing me from tier
to tier in my garden,
a whisper among the viburnums,
a signal flashed from the hedgerow,
a shadow pulsing
in the barberry thicket.
Now that the nights are chill
and the annuals spent,
I should have thought them gone,
in a torpor of blood
slipped to the nether world
before the sickle frost.
Not so. In the deceptive balm
of noon, as if defiant of the curse
that spoiled another garden,
these two appear on show
through a narrow slit
in the dense green brocade
of a north-country spruce,
dangling head-down, entwined
in a brazen love-knot.
I put out my hand and stroke
the fine, dry grit of their skins.
After all,
we are partners in this land,
co-signers of a covenant.
At my touch the wild
braid of creation
trembles.

Egész nyáron hallottam őket
a bokrokban sziszegni,
s elhagyva engem oszloptól
a másik oszlopig a kertben,
egy hussanás az őszirózsák közt,
egy jel a sövények felől,
egy árnyék
lüktetve a pavilontól.
Most, hogy az éjszakák hűsek
s az évelők fonnyadtak,
úgy kéne hinnem, elmentek,
véres versenyben
másvilágra csúsztak
a kasza fagyok előtt.
Nem úgy van. A dél hitegető
melegében, mintha megcáfolnák
egy másik kert rontó átkát,
ezek ketten megjelennek
egy keskeny nyíláson
az északhoni fenyők
tömött zöldű sorában,
lógva-ölelkezve, fejjel lefelé
egy szemtelen szerelem-bogban.
Kezem kinyújtva megérintem
bőrük finom, száraz recéit.
Végülis,
társak vagyunk ezen a földön,
közös eskü elmondói.
Érintésemre ez a vad
teremtés-fonat
megremeg.