Limón, Ada: Sharks in the Rivers

We'll say unbelievable things
to each other in the early morning—

our blue coming up from our roots,
our water rising in our extraordinary limbs.

All night I dreamt of bonfires and burn piles
and ghosts of men, and spirits
behind those birds of flame.

I cannot tell anymore when a door opens or closes,
I can only hear the frame saying, Walk through.

It is a short walkway—
into another bedroom.

Consider the handle. Consider the key.

I say to a friend, how scared I am of sharks.

How I thought I saw them in the creek
across from my street.

I once watched for them, holding a bundle
of rattlesnake grass in my hand,
shaking like a weak-leaf girl.

She sends me an article from a recent National Geographic that says,

Sharks bite fewer people each year than
New Yorkers do, according to Health Department records.

Then she sends me on my way. Into the City of Sharks.

Through another doorway, I walk to the East River saying,

Sharks are people too.
Sharks are people too.
Sharks are people too.

I write all the things I need on the bottom
of my tennis shoes. I say, Let's walk together.

The sun behind me is like a fire.
Tiny flames in the river's ripples.

I say something to God, but he's not a living thing,
so I say it to the river, I say,

I want to walk through this doorway
But without all those ghosts on the edge,
I want them to stay here.
I want them to go on without me.

I want them to burn in the water.

Kora reggel hihetetlen dolgokat
szoktunk egymásnak mondani –

gyökereinkből hajt ki szomorúságunk,
furcsa végtagjainkban víz kél.

Egész éjjel máglyákról és égő avarról
és emberek kísérteteiről és lelkekről álmodtam
azok mögött a lángmadarak mögött.

Már nem tudom megmondani, mikor nyílik vagy csukódik egy ajtó,
csak azt hallom, hív a félfa, Lépj át.

Rövid út ez –
egy másik szobába.

Figyelj a kilincsre. Figyelj a kulcsra.

Egy barátomnak elmesélem, mennyire félek a cápáktól.

Hogy azt hittem, őket láttam a patakban
az utca túloldalán.

Egyszer meg is lestem őket, egy csokor
rezgőfűvel a kezemben,
úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.

Barátom cikket küld egy nemrég megjelent National Geographicból, ami azt írja,

Az Egészségügyi Minisztérium nyilvántartása szerint a cápák
kevesebb embert harapnak meg évente, mint a New York-iak.

Aztán útnak ereszt. A Cápák Városába.

Egy másik ajtófélfán át az East Riverhöz jutok, ezt mondogatom,

A cápák is emberek.
A cápák is emberek.
A cápák is emberek.

Mindent, ami kell, a teniszcipőm talpára
írok fel. Azt mondom, Menjünk együtt.

Hátam mögött tűz a nap.
Apró lángok a folyó fodrain.

Mondok valamit Istennek, de ő nem élőlény,
szóval a folyónak mondom, így szólok,

Be akarok lépni ezen az ajtón,
De a félfa kísértetei nélkül,
Azt akarom, hogy itt maradjanak.
Azt akarom, hogy nélkülem menjenek tovább.

Azt akarom, hogy a vízben égjenek el.