Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Porter, Peter: Down Cemetery Road

Porter, Peter portréja

Down Cemetery Road (Angol)

The wind brings the Sunday bells. Come to church
good people. But for me they're simulacra
of the great bell in my chest, clouting out the end.

This comes of keeping one's nose to the moral north
where gods go when they die. Oh how pleased
they are to leave their Babylonian captivity.

And how strange that religion comes from the East
where tourists see only commerce – fanaticism
seeking blue-eyed converts in the clams fens.

But not the point of this poem. The chorale of
which moves me most is a tune of 1713,
a real contemporary, Liebster Gott, wann wird ich sterben?

The tune is Daniel Vetter's, the treatment Bach's
There's the soft flush of earth when corpse and men
move among the matutinal flowers.

Bells like teeth touching, the towers of Leipzig
carving a Lutheran world in friendly slices,
that warm sententiousness we know as death.

Almost chirpy music, but don't ask the corpse
his view. Perhaps he sees that transcendental
radish bed promised by the tame Tibetans.

After a lifetime of blood letting, we deserve
a vegetable future. The flutes and oboes pilfer grief,
we have earned this joyful gruesomeness.

I think I was six when first I thought of death.
I've been religious ever since. Good taste
lay in wait and showed me avenues of music.

Which opened on the road to Leipzig's cemetery,
the alder trees in leaf and the choristers
waiting for their dinner. Herrscher über Tod und Leben!

We Northerners are really Greek. Stoic, old
and held by oracles. Tears are running down like soot.
My daily prayer, Mach einmal mein Ende gut!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrylibrary.edu.au

Út a temetőbe (Magyar)

Vasárnapi harangok a szélben. Gyertek,
jó emberek. Ám nekem árnyai csak a nagy
harangnak, mely a mellemben veri a véget.

Így jár, aki az erkölcs Északjára tekint,
ahová az istenek halni járnak. Ó, boldogan
hagyják el babiloni fogságukat!

S mily furcsa, hogy a vallás keletről jön,
hol a turista csak piacot lát – fanatizmus
keres kékszemű követőket az ingoványon.

De most nem erről lesz szó. Bach korálja
mely a leginkább hat rám, 1713-as dallam,
valódi kortárs, Liebster Gott, wann wird ich sterben?

A dallam Daniel Vetteré, Baché a kidolgozás.
Benne a föld surranása, ahogy hajnali
virágok közt, halottal, emberek haladnak.

Harangok, érintgető fogak, Lipcse tornyai
a lutheránus világot baráti szeletekre hasítják,
meleg bölcselmük ismerős, neve halál.

Szinte csirip-zene, ám ne kérdezzük a holttest
véleményét. A halott tán ama transzcendentális
retekágyást látja, mit a szelíd tibetiek igérnek.

Egy életen át ontottuk a vért, megérdemlünk
némi növényi jövőt. Fuvolák, oboák gyászt
dézsmálnak, ez jár nekünk, e derűs rémség.

Hatéves lehettem, hogy először gondoltam a halálra.
Vallásos vagyok azóta is. Jó ízlés
lesett rám, utakat nyitván a zenéhez.

S ez ott tárult ki Lipcse temetőútján;
égerfák álltak lombban, karénekesek
vacsorájukra vártak. Herrscher über Tod und Leben!

Mi, északiak valójában görögök vagyunk. Vén sztoikusok,
jóshely-hívők. Pernyeként pereg a könny.
Napi imám, Mach einmal mein Ende gut!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. D.

minimap