Shelley, Percy Bysshe: Nyári este a temetőben (A Summer Evening Churchyard Magyar nyelven)
A Summer Evening Churchyard (Angol)Lechlade, Gloucestershire
The wind has swept from the wide atmosphere Each vapour that obscured the sunset's ray, And pallid Evening twines its beaming hair In duskier braids around the languid eyes of Day: Silence and Twilight, unbeloved of men, Creep hand in hand from yon obscurest glen.
They breathe their spells towards the departing day, Encompassing the earth, air, stars, and sea; Light, sound, and motion, own the potent sway, Responding to the charm with its own mystery. The winds are still, or the dry church-tower grass Knows not their gentle motions as they pass.
Thou too, aerial pile, whose pinnacles Point from one shrine like pyramids of fire, Obey'st I in silence their sweet solemn spells, Clothing in hues of heaven thy dim and distant spire, Around whose lessening and invisible height Gather among the stars the clouds of night.
The dead are sleeping in their sepulchres: And, mouldering as they sleep, a thrilling sound, Half sense half thought, among the darkness stirs, Breathed from their wormy beds all living things around, And, mingling with the still night and mute sky, Its awful hush is felt inaudibly.
Thus solemnized and softened, death is mild And terrorless as this serenest night. Here could I hope, like some enquiring child Sporting on graves, that death did hide from human sight Sweet secrets, or beside its breathless sleep That loveliest dreams perpetual watch did keep.
|
Nyári este a temetőben (Magyar)- Lechlade, Gloucestershire -
A tág légkörből szél söpörte szét a párát, mely a napnyugtát fedi, s körülfonták a Nap pilledt szemét a sápadt Est komor sugárú fürtjei: Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár sötét völgyből, kéz kézben, erre száll.
Varázsuk a tűnő napra legyint, bekerít földet, tengert, csillagot, hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind: suttogó válaszuk az igéző titok. Szél sincs, vagy a templom-tető moha meg sem érzi, oly lágyan száll tova.
Te is, tűz-gúlaként szentély felett égnek szökkenő légies Torony, némán uralod édes kényüket: már az ég színe ül sötétült ormodon, s a lassan elmosódó csúcs körül csillagok s éji felhők nyája gyűl.
A holtak sírjuk mélyén alszanak, s míg, alva, porlanak, egy furcsa nesz kél a sötétben – érzés? gondolat? – férges ágyukból, s ki él, borzongni kezd s érzi baljós csendjét, nem hallja bár, mert a szótlan éj s ég felitta már.
Ily ünnepin a halál is szelíd, s mint a derűs éj, lágyan, hívogat; sírok közt játszó kandi gyermek, itt elhinném: a halál csak édes titkokat rejteget, s hol sóhajtalan pihen, kedves álmok őrködnek szüntelen.
|