Swinburne, Charles Algernon: Before The Beginning Of Years

(From Atalanta In Calydon)

Before the beginning of years

There came to the making of man

Time, with a gift of tears;

Grief, with a glass that ran;

Pleasure, with pain for leaven;

Summer, with flowers that fell;

Remembrance, fallen from heaven,

And madness risen from hell;

Strength without hands to smite;

Love that endures for a breath;

Night, the shadow of light,

And life, the shadow of death.

And the high gods took in hand

Fire, and the falling of tears,

And a measure of sliding sand

From under the feet of the years;

And froth and the drift of the sea;

And dust of the laboring earth;

And bodies of things to be

In the houses of death and of birth;

And wrought with weeping and laughter,

And fashioned with loathing and love,

With life before and after

And death beneath and above,

For a day and a night and a morrow,

That his strength might endure for a span

With travail and heavy sorrow,

The holy spirit of man.

From the winds of the north and the south,

They gathered as unto strife;

They breathed upon his mouth,

They filled his body with life;

Eyesight and speech they wrought

For the veils of the soul therein,

A time for labor and thought,

A time to serve and to sin;

They gave him light in his ways,

And love, and space for delight,

And beauty, and length of days,

And night, and sleep in the night.

His speech is a burning fire;

With his lips he travaileth;

In his heart is a blind desire,

In his eyes foreknowledge of death;

He weaves, and is clothed with derision;

Sows, and he shall not reap;

His life is a watch or a vision

Between a sleep and a sleep.

(Kardal az Atalanté Kalüdónban című tragédiából)

Időtlen idők előtt

jött az idő, e világnak

könnyeket adni; jött

homokórával a bánat;

az öröm jött kínkovásszal,

hulló szirmokkal a nyár,

az emlék a mennyeken által,

s poklokon át a viszály;

jött az erő s a kímélet,

a vágy, mely a percnek él,

a halál árnyéka, az élet,

s a fény árnyéka, az éj.

S vették a nagy istenek

a tüzet meg a könnynedűt,

s egy véka homokszemet,

mit az évek lába nyűtt;

tajtékot az óceánból,

és földanya-szülte port,

s formákat a léthez a házból,

hol a vég s születés honolt;

s formálták búra, örömre,

s gyúrták kacajos zokogással,

élettel előtte s mögötte,

alatta s fölötte halállal,

hajnalon, éj s napon át

a szent emberi szellemet,

hogy győzze erővel a lét araszát,

balsorsra, robotra edzve meg.

Szeleken lovagoltak ők,

mint ki csatára se rest;

szájára leheltek előbb,

s élettel telt meg a test,

s lett látásra, beszédre kész,

mik a lélek fátylai,

s időt kapott az ész meg a kéz,

jót tenni vagy ártani;

s kapott világot, merre halad,

s szerelmi gyönyörre perceket,

szépséget és napsugarat,

éjt s álmot éj közepett.

Szavai zsarátnokok,

miket ajka vajúdva szül;

szívében a vágy vakon lobog;

a haláltudat szemében ül;

vet, s nem övé az aratás;

sző, s gúnydarócba öltözik;

élte virrasztás, látomás

álomtól álomig.