Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Tennyson, Alfred Lord: Lady Shalott balladája (The Lady of Shalott Magyar nyelven)

Tennyson, Alfred Lord portréja

The Lady of Shalott (Angol)

On either side the river lie

Long fields of barley and of rye,

That clothe the wold and meet the sky;

And through the field the road run by

To many-tower'd Camelot;

And up and down the people go,

Gazing where the lilies blow

Round an island there below,

The island of Shalott.

 

Willows whiten, aspens quiver,

Little breezes dusk and shiver

Through the wave that runs for ever

By the island in the river

Flowing down to Camelot.

Four grey walls, and four grey towers,

Overlook a space of flowers,

And the silent isle imbowers

The Lady of Shalott.

 

By the margin, willow veil'd,

Slide the heavy barges trail'd

By slow horses; and unhail'd

The shallop flitteth silken-sail'd

Skimming down to Camelot:

But who hath seen her wave her hand?

Or at the casement seen her stand?

Or is she known in all the land,

The Lady of Shalott?

 

Only reapers, reaping early,

In among the bearded barley

Hear a song that echoes cheerly

From the river winding clearly;

Down to tower'd Camelot;

And by the moon the reaper weary,

Piling sheaves in uplands airy,

Listening, whispers, " 'Tis the fairy

The Lady of Shalott."

 

There she weaves by night and day

A magic web with colours gay.

She has heard a whisper say,

A curse is on her if she stay

To look down to Camelot.

She knows not what the curse may be,

And so she weaveth steadily,

And little other care hath she,

The Lady of Shalott.

 

And moving through a mirror clear

That hangs before her all the year,

Shadows of the world appear.

There she sees the highway near

Winding down to Camelot;

There the river eddy whirls,

And there the surly village churls,

And the red cloaks of market girls

Pass onward from Shalott.

 

Sometimes a troop of damsels glad,

An abbot on an ambling pad,

Sometimes a curly shepherd lad,

Or long-hair'd page in crimson clad

Goes by to tower'd Camelot;

And sometimes through the mirror blue

The knights come riding two and two.

She hath no loyal Knight and true,

The Lady of Shalott.

 

But in her web she still delights

To weave the mirror's magic sights,

For often through the silent nights

A funeral, with plumes and lights

And music, went to Camelot;

Or when the Moon was overhead,

Came two young lovers lately wed.

"I am half sick of shadows," said

The Lady of Shalott.

 

A bow-shot from her bower-eaves,

He rode between the barley sheaves,

The sun came dazzling thro' the leaves,

And flamed upon the brazen greaves

Of bold Sir Lancelot.

A red-cross knight for ever kneel'd

To a lady in his shield,

That sparkled on the yellow field,

Beside remote Shalott.

 

The gemmy bridle glitter'd free,

Like to some branch of stars we see

Hung in the golden Galaxy.

The bridle bells rang merrily

As he rode down to Camelot:

And from his blazon'd baldric slung

A mighty silver bugle hung,

And as he rode his armor rung

Beside remote Shalott.

 

All in the blue unclouded weather

Thick-jewell'd shone the saddle-leather,

The helmet and the helmet-feather

Burn'd like one burning flame together,

As he rode down to Camelot.

As often thro' the purple night,

Below the starry clusters bright,

Some bearded meteor, burning bright,

Moves over still Shalott.

 

His broad clear brow in sunlight glow'd;

On burnish'd hooves his war-horse trode;

From underneath his helmet flow'd

His coal-black curls as on he rode,

As he rode down to Camelot.

From the bank and from the river

He flashed into the crystal mirror,

"Tirra lirra," by the river

Sang Sir Lancelot.

 

She left the web, she left the loom,

She made three paces through the room,

She saw the water-lily bloom,

She saw the helmet and the plume,

She look'd down to Camelot.

Out flew the web and floated wide;

The mirror crack'd from side to side;

"The curse is come upon me," cried

The Lady of Shalott.

 

In the stormy east-wind straining,

The pale yellow woods were waning,

The broad stream in his banks complaining.

Heavily the low sky raining

Over tower'd Camelot;

Down she came and found a boat

Beneath a willow left afloat,

And around about the prow she wrote

The Lady of Shalott.

 

And down the river's dim expanse

Like some bold seer in a trance,

Seeing all his own mischance --

With a glassy countenance

Did she look to Camelot.

And at the closing of the day

She loosed the chain, and down she lay;

The broad stream bore her far away,

The Lady of Shalott.

 

Lying, robed in snowy white

That loosely flew to left and right --

The leaves upon her falling light --

Thro' the noises of the night,

She floated down to Camelot:

And as the boat-head wound along

The willowy hills and fields among,

They heard her singing her last song,

The Lady of Shalott.

 

Heard a carol, mournful, holy,

Chanted loudly, chanted lowly,

Till her blood was frozen slowly,

And her eyes were darkened wholly,

Turn'd to tower'd Camelot.

For ere she reach'd upon the tide

The first house by the water-side,

Singing in her song she died,

The Lady of Shalott.

 

Under tower and balcony,

By garden-wall and gallery,

A gleaming shape she floated by,

Dead-pale between the houses high,

Silent into Camelot.

Out upon the wharfs they came,

Knight and Burgher, Lord and Dame,

And around the prow they read her name,

The Lady of Shalott.

 

Who is this? And what is here?

And in the lighted palace near

Died the sound of royal cheer;

And they crossed themselves for fear,

All the Knights at Camelot;

But Lancelot mused a little space

He said, "She has a lovely face;

God in his mercy lend her grace,

The Lady of Shalott."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ringsideseat.blogspot.com

Lady Shalott balladája (Magyar)

Folyóparton, dús árteren,

Ameddig csak ellát a szem,

Mezők; hol árpa, s rozs terem,

Rajtuk kis út, s kies helyen:

A soktornyú Camelot.

S a népek látják útjukon;

Sok tavirózsa, liliom,

Egy szigetet, hogy körbefon,

Mit úgy hívnak: Shalott.

 

Fehér fűzek a szigeten,

Nyárfák reszketnek szelíden,

S dombján – honnan látni heveny-

Hullámún folyóját; igen

Siet, várja Camelot –

Négy szürke fal határolta

Tornyok; s egyik kilátója

Kis lak, partra néz, s lakója

Egy hölgy: Lady Shalott.

 

Fűzek fátylán túl látni ott,

Ár ellen lóval vontatott

Nehéz dereglyét, s csónakot;

Épp selyemvitorlára bont,

S siklik, célja Camelot.

De látni őt magát? Kezét,

Hogy integet, vagy szerteszét

Néz tornyából – hisz köztük élt

A hölgy; Lady Shalott.

 

Csak a napszámos, ki korán

Árpát arat – hallja talán

Folyóparton, kanyar után

A dalt, mely visszhangzik falán –

Ott tornyosul Camelot  -

S ha még holdfénynél is fárad,

Kévét tornyoz, sosem lázad:

„Ez ő! – szól, s örvend dalának –

Hölgyünk, Lady Shalott!”

 

Nem látták – munkába merül,

Szőttest sző rendületlenül,

Beszélik, sorsán átok ül,

S lesújt, ha egyszer úgy kerül:

Kinéz – s látvány: Camelot.

Nem tudta, mert nem tudhatta,

Mi végre ez átok rajta?

Csak szőtt, mivel dolgos fajta

E hölgy, Lady Shalott.

 

Falára függesztett tükröt

Nézett, s minden abban fürdött,

Árny-bábokat, ember-trükköt,

Országutat, épp ott öltött

Kanyart, s rögtön Camelot;

Folyóján rándító limány,

Parasztok, bugris mindahány,

S pár rőt kötényű árus lány;

S mögöttük már Shalott.

 

Juhászlegény a nap során,

Apát poroszkál hátasán,

Leánycsapat, cserfes, vidám,

S apród, karmazsin vért-vasán

Tükröződik Camelot.

S olykor, tükör kékjén által,

Lovag pár jön – ajkán víg dal –

Egy sem ékes szalagjával;

S névvel: Lady Shalott.

 

S mi bűt a kristály tükrözött,

Szövétnekébe költözött;

Hol gyászmenet, nap, s éj között,

Fáklyás, toll-díszbe öltözött;

S gyász-zenét hall Camelot;

Avagy fennjáró hold alatt,

Jő éji nászra két alak.

„Úgy unom már az árnyakat!”

Szólott Lady Shalott.

 

S hol kéve gyűlt – egy szép napon,

Nyíllövés-túlnyi távolon,

Lomb közt, hol fény matat vakon,

Vért csillan, ím, egy lovason.

A hős, Sir Lancelot.

Lovag, keresztes nagy vitéz,

Borulni térdre egyre kész;

Lakjék a hölgy még oly penész

Helyen is, mint Shalott.

 

Mint csillagöv függ az égen,

Kantárja bő, csüng ledéren,

Igazgyöngy rajt’, csengő, érem,

Páncélja peng; talpig vértben

Üget, célja Camelot.

Vállszíja címeres bőr viselet,

Övén ezüst kürt díszeleg,

Cseng-bongva léptetett; ilyet

Nem látott még Shalott.

 

Ég kékje mély, felhő se szállt,

Nyergét rubint-sor szőtte át;

Sok vércseppként izzó szilánk,

Sisakja-tolla egybe-láng.

Léptet, s közel Camelot.

Akár, ha bíbor éj vörös

Tüzét, ha szítja üstökös,

Szakállas-csóvás – míg közös

Álmában él Shalott.

 

Vöröslő fény szemöldökén,

Fényes patájú csatamén

Alatta; fürtje hosszú, szén-

Szín; leng lobogva, léptetvén;

S előtte, ím: Camelot.

 Trillája zengő, s messze fent,

Kristálytükörben, átellent,

Akár a végzet, megjelent

A hős Sir Lancelot.

 

Eldobva szőttes, hagyva szék,

Ablakhoz hármat szökkenék,

Vízpartra vetni szép szemét,

Tollas sisakot látni lép,

S bámul: alant Camelot.

S szövése foszlott perc alatt,

A kristálytükör meghasadt,

„Átkom lesújt!” – így felrivallt

A hölgy, Lady Shalott.

 

Kelet felől vihar támadt,

Feszültek fák, bújt az állat,

Folyó rítt, s bömbölt imákat;

Rájuk szakadt égi bánat;

Ázott tornyos Camelot.

Honát hagyván lelt egy sajkát,

Mit fűzfák közt öböl dajkált,

Reá gyorsan nevet pingált,

Azt, hogy „Lady Shalott”.

 

Homályos árnyak, partfalak,

Folyóba néz a hős lovag,

Transzállapotba tért alak,

Balsorsát látja álmatag;

Egy asszony, s nem Camelot.

S jő ádáz nap rút estele,

Lánc oldva, ár lódul vele,

Ledőlve sajka mélyibe

A hölgy, Lady Shalott.

 

Nyugodtan fekszik ott, fehér

Kendője bő, cibálja szél,

Mint vég-palást, hull rá levél,

Kit már csak éji nesz kísér;

Végső útja: Camelot.

S hogy csónak orra széliránt,

Dombok között, s mezőkön át,

Hallhatta mind: hattyúdalát

Zengte Lady Shalott.

 

S hogy száll a jámbor, meghatott

Sirám, s hirdet alázatot;

A vére lassan megfagyott,

S szemét egy árny lezárta ott,

Leért, ahol Camelot.

S elébb, mint nyüzsgő ár heve,

Házak közé ért volna le;

Kifúlt a dal, s meghalt vele

A hölgy: Lady Shalott.

 

Virágtól díszlő kertfalak,

Erkélyek, s tornyos tér alatt,

Elérte ott a házakat

E némán sikló rém-alak;

Ünnepelt épp Camelot.

S mind-mind a mólóhoz gyűlnek,

Lovag, polgár, urak, hölgyek,

S egyként egy nevet betűznek,

Azt, hogy „Lady Shalott”.

 

„Ki volna ő? S miért van itt?” –

Egy fényes házból kérdezik,

S pazar vidámság megszegik;

Keresztet vetvén mindegyik

Lovag; s búsul Camelot.

„Mi bájos! – vélte Lancelot –

Ez arcnak mennyi kecs jutott,

Nyilván Isten kegyeltje volt

E hölgy: Lady Shalott”.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaRossner Roberto

minimap