I. APA ÉS LÁNYA
Asztalra vágok és szidom:
méltán megvetheti
minden derék halandó,
ha olyan férfi kell neki,
kinek veszett a híre.
S ő szelíden így beszél:
de a haja olyan puha,
s vág szeme, mint a márciusi szél.
II. A TEREMTÉS ELŐTT
Ha árnyalom pilláimat
meg a bíbort ajkamon,
s hogy csillog-e szemem,
a tükröt faggatom:
nem hívságból teszem -
egy arcot, ködbeveszőt
lesek - enyém volt hajdanán,
a Teremtés előtt.
S ha úgy nézek a férfira,
mint aki lázban ég,
pedig vérem hűvös
és szívem, mint a jég -
azért meg nem csalom,
csak arra bujtom őt,
hogy megszeresse azt, ami volt
a Teremtés előtt.
III. ELSŐ VALLOMÁS
A csipkerózsa ága,
mely hajam szétzilálta,
nem tépett meg nagyon.
Remegő ijedelmem
kacérságból tetettem:
most már bevallhatom.
Utálom színlelésem,
mert tiltja jobbik énem,
mégis, sosem elég:
a férfi féltő gondja
emésztő lázam oltja,
mely csontjaimban ég.
Ó csillagkörök fénye!
Mért fúródnak az éjbe
a kérdező szemek?
Tudom, hogy elkerülnek,
a semmibe merülnek,
ha nem felelhetek!
IV. DIADAL
Míg nem jöttél, a Sárkány foglya voltam,
mert azt hittem: játék a szerelem,
futó szeszély, mely érkezik hivatlan,
csak a kendőmet kell leejtenem.
A jó tettektől lendül a perc szárnyra,
s az égi dallamok felizzanak.
Álltál a Sárkány bűvkörébe zárva,
s győztél, bár esztelen csúfoltalak.
Láncom letépted és megoldtad léptem,
te bátor Szent György, pogány Perseus.
S most bámuljuk a tengert. Fenn az égen
egy furcsa madár rikolt s messzehúz.
V. VIGASZ
Ó, most már tudom:
a bölcs szava igaz.
Nyújtózz el, hajtsd le fejed,
pihenj, s meg ne riassz,
míg elmondom a bölcsnek,
hogy hol terem vigasz.
Mély, mély a szenvedély.
Nem hittem soha:
születésünk vétke végig
sorsunk ostora.
De hol ered, ott enyhül is
bűneink soka.
VI. VÁLASZTÁS
Választjuk a szerelmet. Megtanultam,
mikor a forgó Állatöv körén
egy csillagképet lestem én.
Alig ölelt a férfi lángra-gyúltan,
alig hogy a nap kimúlt,
keblein dajkáló éjfelébe hullt
s ott lassan elcsitult,
megláttam Őt az északi uton,
s mentem felé, bár feküdtem, tudom,
küzdve, nehogy a hajnal felriasszon.
S elvettem sorsom. Hogy mi volt
a legszebb, mit testünk csiholt,
ha kérdezné egy ifju asszony:
a nyugalom mély csendje - mondanám -
melyben szive az én szivem talán;
sodródni tiszta áramán,
hol - mint egy tudós írta valahol -
az Allatöv szférákba áthajol.
VII. BÚCSÚ
A férfi: Ideje menni már,
kerülni, míg lehet,
a házbeli kémeket:
már hajnalt zeng a madár.
A nő: Nem, még a szenvedély
dala szól, s nyugodni int,
jajong, mert tűnik az éj
s a nappal már oson.
A férfi: Ormok, hegyek felett
már fény nyilaz megint.
A nő: Az még a holdsugár...
A férfi: De a dal ...
A nő: Csak az éji madár.
Árnyas lankáimon
még játszasd kedvedet!
VIII. LÁTOMÁS AZ ERDŐBEN
Lombsűrűben, kiszikkadt fák alatt,
az erdő óbor-sötét éjfelében
álltam, már csókra vénen; nagy csapat
férfit festett a képzelet elébem,
s hogy kínnal űzzem el fájdalmamat,
vagy hogy érezzem: még nem alvad vérem,
a testem téptem-szaggattam kegyetlen,
hogy azt a régi csókot elfeledjem.
Álltam magamban s néztem a kezem:
az óbor-sötét és szederjes körmöt,
az ujjat - száraz, mint a pergamen.
Akkor a csend egyszerre feldübörgött,
fáklyás sereg bukkant fel hirtelen,
vállon hordágy, azon egy férfi hörgött,
s a had jajongva kezdett énekébe
a vadról, mely a szörnyű sebet tépte.
Egy csapat ringóléptű nő vele,
hajuk zilált, arcukon bánat árnya.
Akár a Quattrocento szelleme,
Mantegna egyik testet öltött álma.
Ki sose vénül, mért töprengene?
S míg átterjedt reám a bú ragálya,
a tépett testet néztem ott az ágyon,
s a többiekkel együtt zengtem átkom.
Ő rámszögezte üveges szemét
kínjában tépett, halálos sebének.
S belém a csókja mérge visszatért.
De ama lenge álombeli képek
nem nyúltak elhanyatló testemért:
eszüket vette, mint a bor, az ének.
Mit tudták ők: nem jelképet temetnek -
áldozatát és zsarnokát szivemnek.
IX. UTOLSÓ VALLOMÁS
Ki adta ágyamban nekem
a legnagyobb gyönyört?
Lelkem egészét adtam én
s ez mindig meggyötört.
De egy, kit testem szomjazott,
édes igába tört.
Nevettem én a csók után,
öltvén ruháimat:
azt hitte, lelkünk ünnepelt,
de csak testünk vigadt.
S hogy párjának az állat is
legfeljebb ennyit ad.
Adtam, amit a többi nő,
ha leple földre hull.
De ha a lélek meztelen
egy másikhoz simul,
lelje meg benne társa azt,
mi érte kivirul
Jussát a férfi elvegye,
és védje meg jogát.
S lelke legyen bár keserű,
testem úgy fonja át,
hogy kakasszó se űzze el
a részeg éjszakát.
X. TALÁLKOZÁS
Viseltünk vénség-maskarát:
csuklyát, lebernyeget.
Találkoztunk, gyűlölve azt,
mit a másik szeret.
S ő szólt: „Hogy láthatlak, nekem
örömet nem jelent."
„Ne dicsekedj szóltam - soha,
hogy hozzám volt közöd,
hogy magamfajta nőt a láz
egy ilyenhez űzött,
ó, te leggyűlöletesebb
a férfiak között!"
„Bolond dicsekszik épp veled!"
Csattant dühös szava...
Pedig egy édesebb ige
egymáshoz hajtana,
s lefoszlana rólunk, tudom,
e szörnyű maskara.
XI. AZ ANTIGONÉ-BÓL
Végy diadalmat, édes méreg,
nők sima arcának lakója,
a gazdagok nyerészkedésén,
- a nyájak, földek oly kövérek! -
aratók, hajósok durva népén
s a Parnasszus isten-hadán.
Törj fel az égi régiókba,
fordítsd ki menny-föld sáskait,
hogy majd a rémült zűrzavarban
testvér meg testvér, barát és barát,
város meg város,
család és család
hadd ülje diadalünnepét.
Könyörögni s énekelni kell,
de sírok - Oedipus gyermekét
a közönyös por nyelte el.