Yeats, William Butler: A rókavadász balladája (The Ballad Of The Foxhunter Magyar nyelven)

'Lay me in a cushioned chair;
Carry me, ye four,
With cushions here and cushions there,
To see the world once more.

'To stable and to kennel go;
Bring what is there to bring;
Lead my Lollard to and fro,
Or gently in a ring.

'Put the chair upon the grass:
Bring Rody and his hounds,
That I may contented pass
From these earthly bounds.'

His eyelids droop, his head falls low,
His old eyes cloud with dreams;
The sun upon all things that grow
Falls in sleepy streams.

Brown Lollard treads upon the lawn,
And to the armchair goes,
And now the old man's dreams are gone,
He smooths the long brown nose.

And now moves many a pleasant tongue
Upon his wasted hands,
For leading aged hounds and young
The huntsman near him stands.

'Huntsmam Rody, blow the horn,
Make the hills reply.'
The huntsman loosens on the morn
A gay wandering cry.

Fire is in the old man's eyes,
His fingers move and sway,
And when the wandering music dies
They hear him feebly say,

'Huntsman Rody, blow the horn,
Make the hills reply.'
'I cannot blow upon my horn,
I can but weep and sigh.'

Servants round his cushioned place
Are with new sorrow wrung;
Hounds are gazing on his face,
Aged hounds and young.

One blind hound only lies apart
On the sun-smitten grass;
He holds deep commune with his heart:
The moments pass and pass:

The blind hound with a mournful din
Lifts slow his wintry head;
The servants bear the body in;
The hounds wail for the dead.

„Hordszékbe, hé, tegyetek
Négyen odakint,
Hogy párnák, párnák közt legyek,
Hogy lássak jót megint.

Az ebtenyészet! Oda!
Hozzatok, ami kell;
Lollardom cikáz, rohan
Vagy körözve terel.

Székem legyen a füvön:
A Rody-falka kincs,
Ne zavarja örömöm
Földi rossz bilincs.”

Fej lekonyul, szem leragad,
Rá ábrándköd tolul,
Mely mindent éltetett, a nap,
Oszlik, álomul.

A füvön át Lollard tapos,
A hordszékhez megyen;
Az aggnak elmegy álma most;
S egy kéz eborrhegyen.

És most sok-sok meleg ebpofa
Nyal két aszott kezet,
Mert vadászunk, egy jó koma,
Egy falkát hoz, vezet.

„Rody vadász, szóljon kürt,
Harsogjon a domb!”
A vadász a hajnalba küld
Egy vándordallamot.

Két vén szem tűzzel tele,
Az ujj jár és remeg,
És végül elzeng a zene,
S már hallják, mit rebeg:

„Rody vadász, szóljon kürt
Harsogjon a domb!”
„Aj, nem megy, tüdőm kiürült,
A torkom meg szorong.”

Körülállva párna, szék,
De bánat fojtogat;
Kutyák bámulják kezét,
Vén arcot, ráncokat.

Egy, egy eb, vak, áll egyedül
A napszítta gyepen,
A szív mélyiben elmerül;
És perc jön s perc megyen..

A vak eb gyászosan vonít,
És emel vén fejet;
A testet szolgák elviszik,
És gyászolnak — ebek.

   
Prozódiai jegyzet. Nem volt mindjárt világos számomra a vers prozódiája: azt hittem, hogy jambikus és trochaikus sorok egyvelege. Pl. az első sor Xx Xx Xx Xx (nagy X = ütemhangsúlyos szótag, kis x = hangsúlytalan szótag), a 3. sort pedig jambikusnak fogtam fel: xX xX xX xX, és első nekifutásra úgy is fordítottam le a verset, annak ellenére, hogy magyarul nem szeretünk összeházasítani jambikus és trochaikus sorokat. Csak később „esett le a tantusz”, hogy ez a Shelley „Love’s philosophy, Szerelemfilozófia” c. verséhez hasonló eset, l. ott, a hozzáfűzött jegyzettel együtt: tehát hogy a jambikusoknak látszó sorok nem jambikusak, hanem ún. ütemelőzővel kezdődő trochaikus sorok. A fordítást ennek megfelelően átalakítottam; pl. „Rodynk falkája kincs” helyett most az áll, hogy „A Rody-falka kincs”, pedig az előző változat jobb volt stilisztikailag.

(Az „in" szócska a beszédben nem hangsúlyos, de az első sorban ún. ütemhangsúlyos helyen áll,  így a sor egyértelmű tá-ti-tá-ti-tá-ti-tá hullámzása magával ragadja, ezért kvázi hangsúlyos.)

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a magyar „verstani tudat” és megszokás számára a 2. változat pontosan ugyanolyan jambikus sor, mint az első. Mindazonáltal lehetséges, hogy a nemtudatos fül számára mégsem egészen ugyanolyan... Nem biztos, de lehet.

Babits egy megjegyzéséből az derül ki, hogy ő — és nyilván többi nagy, jó és közepes költőink is — azt hitték, hogy az eredeti vers prozódiai sémájának átvételével már a vers hangzását, ritmusát is átmentették. Úgy látszik, óriásoknak a tévedései is óriásiak... Mint Nádasdy Ádám írja: „Látszik, hogy formahűség-felfogásuk [nagy költőinké] csak a hangtanra — vagyis a szótagszámra, hangsúlyra, rímekre, hangfestésre, metrumra — terjedt ki, de a mondatszerkesztésre, a nyelvtanra nem. Ez a hozzáállás a „formahűség” fogalmának radikális szűkítése volt.” Nos a helyzet az, hogy nem terjedt ki az még a metrumra, a ritmusra, a vers hangzására sem...

Hiszen maga Nádasdy is ezt írja: „A magyar kultúra általános helyettesítő sorfajtája a „magyar jambus” (...) Az antikvitás utáni világlíra túlnyomó többsége ebben a formában szólal meg magyarul, számos olyan esetben is, ha az eredeti valójában nem is jambikus, mivel a forrásnyelvben nincs ilyen hagyomány, vagy akár létre sem hozható ilyen képződmény. A magyar jambusnak az a funkciója, hogy létrehozza a versszerűség (vagyis a prózától és általában az elsődlegesen közlő funkciójú beszédtől való egyértelmű eltérés) auráját anélkül, hogy bármilyen konkrét magyar költészettörténeti hagyományra utalna."

Más szóval: ha költőink-fordítóink csaknem mindent jambikusan (vagy trochaikusan) fordítanak, akkor egyáltalán nem az eredeti versek ritmusát tolmácsolják híven, amint ők azt naívan hitték, hanem éppen ellenkezőleg egy általános uniform vers„szerű”ségbe ömlesztik a nem-uniform, egyáltalán nem mindig ugyanúgy hangzó eredeti verseket. És ez tökéletesen igaz.

Híven tolmácsolni szerintem nem lehet semmit, főleg nem a ritmust, az idegen nyelven írt versek „zenéjét”. De lehet legalább törekedni rá — talán nem teljesen sikertelenül. Annak ellenére, hogy a versekben vannak a prozódiánál, a ritmusnál sokkal fontosabb dolgok is.

Tehát: rájöttem, hogy a fenti vers úgy „működik”, mint az említett Shelley-vers: trochaikus, de több sorban ütemelőző, hangsúlytalan egyszótagú szó előzi meg az első trocheust. A fordítást egy kissé átírtam ennek megfelelően, pl. a 4. sort. Eredetileg így hangzott: „Világlátni megint”, most pedig: „Hogy lássak jót megint.” Az első változat pontosan, szó szerint adta vissza az eredeti sort, és attól eltekintve is jobb volt. De most áldozzunk egy kicsit a „formalizmus” démonának. A „hogy” éppúgy hangsúlytalan egyszótagú szó, mint a „to”, tehát kéretik ütemelőzőnek tekinteni...

Világos, hogy magyar kontextusban mind a két változat egyszerűen jambikus, nincs Magyarországon semmiféle ütemelőző. De lehet, hogy az esetleges olvasó, öntudatlanul ugyan, de másképpen hallja az „ütemelőzős” változatot, mint az elsőt; végtére is az átlag versolvasónak úgysincs fogalma jambusról, trocheusról, prozódiáról, nem is érdekli — hiszen az még az irodalom történészeit sem érdekli, ismerek olyanokat —, de a versek ritmusát remélhetőleg mégis csak érzi.

   
Bring what is there to bring. Ez a sor szerintem „kilóg” a vers fent vázolt prozódiájából: Xxx X xX: egyértelműen jambikus versekben találni ilyen sorokat: xX xX helyett Xxx X-vel kezdődnek.

Upon his wasted hands. Az „upon” szónak a második szótagja hangsúlyos, de nem tudom, hogy az első szótag így is ütemelőzőnek tekinthető-e; az a gyanúm, hogy nem. Ha nem, akkor ez a sor jambikus.

One blind hound only lies apart. A vers kontextusában ez értelmezhető úgy, hogy x Xx Xx Xx X, de „objektíve” kettő kivételével minden szótag hangsúlyos: X X X Xx X xX. Találhatók ilyen hangsúlyhalmozások angol versekben, feltehetőletg speciális hatások elérése vagy a monotónia elkerülése végett. Megpróbáltam utánozni: Egy, egy eb, vak, áll egyedül. Az első öt vagy hat szótag beszédhangsúlyos, noha ebben a magyar verselésben elvileg — szabályokba foglalva — semmi szerepe sincs a beszédhangsúlynak (gyakorlatilag ad hoc nemritkán van), az „egyedül” pedig szabályos időmértékes sorzárlat: az utolsó előtti szótag (az ún. penultima) időmértékesen rövid.

On the sun-smitten grass. Itt mintha csak két versláb volna, és a sor elején két ütemelőző (hangsúlytalan) szócska, és a 3-5. szótag sem Xx Xx, hanem XXxX. Az egész sor tehát: xxXXxX. Nem tudom, hogyan kell viszonyulni ehhez prozódiai szempontból; azt hiszem, sehogyan: egyszerűen licentia poeticáról, költői szabadságról lehet szó. A jó költő nem pedáns bürokrata, sőt alighanem szándékosan is kerüli a ritmikai egyhangúságot. A fordításban nem sikerült utánoznom ennek a sornak speciális ritmusát.