Yeats, William Butler: A rókavadász balladája (The Ballad Of The Foxhunter Magyar nyelven)
|
The Ballad Of The Foxhunter (Angol)'Lay me in a cushioned chair; 'To stable and to kennel go; 'Put the chair upon the grass: His eyelids droop, his head falls low, Brown Lollard treads upon the lawn, And now moves many a pleasant tongue 'Huntsmam Rody, blow the horn, Fire is in the old man's eyes, 'Huntsman Rody, blow the horn, Servants round his cushioned place One blind hound only lies apart The blind hound with a mournful din
|
A rókavadász balladája (Magyar)„Hordszékbe, hé, tegyetek Az ebtenyészet! Oda! Székem legyen a füvön: Fej lekonyul, szem leragad, A füvön át Lollard tapos, És most sok-sok meleg ebpofa „Rody vadász, szóljon kürt, Két vén szem tűzzel tele, „Rody vadász, szóljon kürt Körülállva párna, szék, Egy, egy eb, vak, áll egyedül A vak eb gyászosan vonít, (Az „in" szócska a beszédben nem hangsúlyos, de az első sorban ún. ütemhangsúlyos helyen áll, így a sor egyértelmű tá-ti-tá-ti-tá-ti-tá hullámzása magával ragadja, ezért kvázi hangsúlyos.) Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a magyar „verstani tudat” és megszokás számára a 2. változat pontosan ugyanolyan jambikus sor, mint az első. Mindazonáltal lehetséges, hogy a nemtudatos fül számára mégsem egészen ugyanolyan... Nem biztos, de lehet. Babits egy megjegyzéséből az derül ki, hogy ő — és nyilván többi nagy, jó és közepes költőink is — azt hitték, hogy az eredeti vers prozódiai sémájának átvételével már a vers hangzását, ritmusát is átmentették. Úgy látszik, óriásoknak a tévedései is óriásiak... Mint Nádasdy Ádám írja: „Látszik, hogy formahűség-felfogásuk [nagy költőinké] csak a hangtanra — vagyis a szótagszámra, hangsúlyra, rímekre, hangfestésre, metrumra — terjedt ki, de a mondatszerkesztésre, a nyelvtanra nem. Ez a hozzáállás a „formahűség” fogalmának radikális szűkítése volt.” Nos a helyzet az, hogy nem terjedt ki az még a metrumra, a ritmusra, a vers hangzására sem... Hiszen maga Nádasdy is ezt írja: „A magyar kultúra általános helyettesítő sorfajtája a „magyar jambus” (...) Az antikvitás utáni világlíra túlnyomó többsége ebben a formában szólal meg magyarul, számos olyan esetben is, ha az eredeti valójában nem is jambikus, mivel a forrásnyelvben nincs ilyen hagyomány, vagy akár létre sem hozható ilyen képződmény. A magyar jambusnak az a funkciója, hogy létrehozza a versszerűség (vagyis a prózától és általában az elsődlegesen közlő funkciójú beszédtől való egyértelmű eltérés) auráját anélkül, hogy bármilyen konkrét magyar költészettörténeti hagyományra utalna." Más szóval: ha költőink-fordítóink csaknem mindent jambikusan (vagy trochaikusan) fordítanak, akkor egyáltalán nem az eredeti versek ritmusát tolmácsolják híven, amint ők azt naívan hitték, hanem éppen ellenkezőleg egy általános uniform vers„szerű”ségbe ömlesztik a nem-uniform, egyáltalán nem mindig ugyanúgy hangzó eredeti verseket. És ez tökéletesen igaz. Híven tolmácsolni szerintem nem lehet semmit, főleg nem a ritmust, az idegen nyelven írt versek „zenéjét”. De lehet legalább törekedni rá — talán nem teljesen sikertelenül. Annak ellenére, hogy a versekben vannak a prozódiánál, a ritmusnál sokkal fontosabb dolgok is. Tehát: rájöttem, hogy a fenti vers úgy „működik”, mint az említett Shelley-vers: trochaikus, de több sorban ütemelőző, hangsúlytalan egyszótagú szó előzi meg az első trocheust. A fordítást egy kissé átírtam ennek megfelelően, pl. a 4. sort. Eredetileg így hangzott: „Világlátni megint”, most pedig: „Hogy lássak jót megint.” Az első változat pontosan, szó szerint adta vissza az eredeti sort, és attól eltekintve is jobb volt. De most áldozzunk egy kicsit a „formalizmus” démonának. A „hogy” éppúgy hangsúlytalan egyszótagú szó, mint a „to”, tehát kéretik ütemelőzőnek tekinteni... Világos, hogy magyar kontextusban mind a két változat egyszerűen jambikus, nincs Magyarországon semmiféle ütemelőző. De lehet, hogy az esetleges olvasó, öntudatlanul ugyan, de másképpen hallja az „ütemelőzős” változatot, mint az elsőt; végtére is az átlag versolvasónak úgysincs fogalma jambusról, trocheusról, prozódiáról, nem is érdekli — hiszen az még az irodalom történészeit sem érdekli, ismerek olyanokat —, de a versek ritmusát remélhetőleg mégis csak érzi. Upon his wasted hands. Az „upon” szónak a második szótagja hangsúlyos, de nem tudom, hogy az első szótag így is ütemelőzőnek tekinthető-e; az a gyanúm, hogy nem. Ha nem, akkor ez a sor jambikus. One blind hound only lies apart. A vers kontextusában ez értelmezhető úgy, hogy x Xx Xx Xx X, de „objektíve” kettő kivételével minden szótag hangsúlyos: X X X Xx X xX. Találhatók ilyen hangsúlyhalmozások angol versekben, feltehetőletg speciális hatások elérése vagy a monotónia elkerülése végett. Megpróbáltam utánozni: Egy, egy eb, vak, áll egyedül. Az első öt vagy hat szótag beszédhangsúlyos, noha ebben a magyar verselésben elvileg — szabályokba foglalva — semmi szerepe sincs a beszédhangsúlynak (gyakorlatilag ad hoc nemritkán van), az „egyedül” pedig szabályos időmértékes sorzárlat: az utolsó előtti szótag (az ún. penultima) időmértékesen rövid. On the sun-smitten grass. Itt mintha csak két versláb volna, és a sor elején két ütemelőző (hangsúlytalan) szócska, és a 3-5. szótag sem Xx Xx, hanem XXxX. Az egész sor tehát: xxXXxX. Nem tudom, hogyan kell viszonyulni ehhez prozódiai szempontból; azt hiszem, sehogyan: egyszerűen licentia poeticáról, költői szabadságról lehet szó. A jó költő nem pedáns bürokrata, sőt alighanem szándékosan is kerüli a ritmikai egyhangúságot. A fordításban nem sikerült utánoznom ennek a sornak speciális ritmusát.
|