Yeats, William Butler: Gilligan atya balladája (The Ballad of Father Gilligan Magyar nyelven)

The old priest Peter Gilligan
Was weary night and day
For half his flock were in their beds
Or under green sods lay.

Once, while he nodded in a chair
At the moth-hour of the eve
Another poor man sent for him,
And he began to grieve.

'I have no rest, nor joy, nor peace,
For people die and die;
And after cried he, 'God forgive!
My body spake not I!'

He knelt, and leaning on the chair
He prayed and fell asleep;
And the moth-hour went from the fields,
And stars began to peep.

They slowly into millions grew,
And leaves shook in the wind
And God covered the world with shade
And whispered to mankind.

Upon the time of sparrow chirp
When the moths came once more,
The old priest Peter Gilligan
Stood upright on the floor.

'Mavrone, mavrone! The man has died
While I slept in the chair.'
He roused his horse out of its sleep
And rode with little care.

He rode now as he never rode,
By rocky lane and fen;
The sick man's wife opened the door,
'Father! you come again!'

'And is the poor man dead?' he cried
'He died an hour ago.'
The old priest Peter Gilligan
In grief swayed to and fro.

'When you were gone, he turned and died,
As merry as a bird.'
The old priest Peter Gilligan
He knelt him at that word.

'He Who hath made the night of stars
For souls who tire and bleed,
Sent one of this great angels down,
To help me in my need.

'He Who is wrapped in purple robes,
With planets in His care
Had pity on the least of things
Asleep upon a chair.'—

Az ősz pap, Peter Gilligan
Kesergett, hej, sokat,
Mert fél nyája ágyban feküdt
Vagy már a fű alatt.

Székén bóbiskolt egyszer ő
Úgy esthajnal körül;
Egy szegényhez hívták megint,
S ő annak nem örül.

„Nincs egy perc nyugtom, örömöm,
Meghalni egy se rest!”
De rögtön: „Bocsáss meg, Uram!
Nem én mondtam! A test!”

Imádkozni most hátradőlt,
S elaludt közben ott;
Bealkonyult a földeken,
Belestek csillagok.

Lett ezer és lett millió,
Faágba szél kapott,
Isten le árnyat teritett,
S emberhez suttogott.

Mikor a veréb csiripel
És visszatér a fény,
Talpon volt Peter Galligan,
A pap, ősz és serény.

„Jaj! Jaj! Meghalt szegény,
Amíg aludtam én!”
Felzavarta lovát a pap
S már ült a vén gebén.

Nyargal, nyargal mint soha még,
Járt utat nem tekint;
Az asszony jött, ajtót nyitott:
„Atyám! Hát jött megint!”

„Meghalt szegény?” tört ki amaz.
„Meg, egy órája meg.”
Az ősz pap, Peter Gilligan
Mint nyárfa remegett.

„Atyám elment, s ő hirtelen
Mint egy madár, kimúlt.”
Az ősz pap, Peter Gilligan
E szókra térdre hullt.

„Ki csinált fáradt lelkeket
Fogadni éjt, eget,
Leküldte egy nagy angyalát
Kímélni engemet.

Ő, ki bíbor palástban ül
S bolygóknak nyit kaput,
Megkönyörült egy porszemen
Ki székén elaludt.” —
   
   
   
A vers, balladához illő módon, nem egészen világos, nekem legalábbis törnöm kellett rajta a fejemet, miért mondja az asszony, hogy „Atyám! Hát jött megint!”, és miért nem csodálkozik a pap ezen a „megint”-en, hiszen most jött először, minthogy tegnap elaludta a haldoklónál teendő látogatását. Csak az „Atyám elment”-ből érti meg a pap, hogy egy angyal jött el az ő képében feladni az utolsó kenetet.